Újjászületés

Juhász János várta a hajnalt. Hatodik éve tart ez a küzdelem a kórral, s ki tudja, hányadik megzavart, csak félig átaludt éjszaka áll már mögötte. De milyen jó mégis, hogy megvan a párja, s milyen öröm a gyerekeknek, az unokáknak, hogy van a nagymama meg a nagypapa, még ha olyan viharvertek is. Csak nehéz vele, mert egyre romlik szegénynek az állapota, s így, túl a hetvenen bizony már őt, a nyugdíjas vasutast is egyre jobban fárasztják az „ápolónői” teendők.
Nyirkos, ködös, hideg félhomályba lépett, amikor az ajtót kinyitotta, hogy megborzongott belé. De jött Bundás, aki élénk farkcsóválással kívánt jó reggelt, és odasimult hozzá. Ő pedig tarkón paskolta az öreg kuvaszt – így fogadva a köszönését. Aztán együtt járták be a kertet, az udvart.
A disznóól már rég üresen áll (nem bírná már erővel disznót tartani), a röfik helyét a tyúkok foglalták el. Ott tollászkodnak most is éhesen, álmosan a „kifutóban”, várva a reggelit.
A fák, bokrok ázottan, csüggedten állnak a nyirkos párában – megannyi csupa reménytelenség. A szőlőtőkék meztelen vesszői szemet bántó rendetlen összevisszaságban zsúfolódnak a hideg huzalok között. (Hej, de sok köztük a seszínű, a fakó, úgy látszik, a hideg tél beadott nekik!) A zöldségeskert is csupa árvaság: mindent letarolt a fagy, csak néhány aszott paradicsomszár mered magányosan a karója mellett. A virágoskert szintúgy: eltiport, halott kórókkal teli, mint valami temető, mintha soha nem élt, pompázott, illatozott volna itt a margaréta, a szarkaláb, a viola, a legényvirág…
Ahogy a kert végébe ért, világosodni kezdett, és – láss csodát! – egy keskeny fénysugár áttörte a szürke, zord felhőboltozatot. Aztán csak nőtt, egyre nőtt, s a messziről jött reggeli napfény beragyogta az egész kertet, és az öreg vasutas arcán is megült. Verebek surrantak ki a barkás mogyoróbokrok közül és repültek át hangos csiviteléssel az almafára. – Ej, micsoda nagy hanggal vagytok! – nézett utánuk. – Csak nem tavaszt éreztek?
Az öreg cseresznyefán cinke csettegett; a lyukakat mustrálta az odvas törzsön, melyik lenne a legjobb családi fészeknek. Följebb egy harkály kopogott nagyon, mint akit ezért fizetnek.
Nocsak, titeket még észre sem vettelek! – állt meg Juhász János a bokrok alján megbúvó hóvirágok fölött. Pedig kibújtak már azok korábban is, de csak kornyadoztak a gyászos időben. Most azonban büszkén mutatták meg magukat a napnak.
Mi ez a zaj? – nézett át a szomszéd kertbe. – No, nézd csak, ez a Laci gyerek már ott kukorékol a körtefán, metszi az ágakat. Igaz is, hiszen itt az idő. El is határozta, reggeli után ő is előveszi a metszőollót. Elvégre: itt a tavasz!