Bűnhődés

Fogarasiné megetette a tyúkokat, a macskát meg a kutyát, aztán elment a boltba friss kenyérért, tejért. Nem tudta megállni, hogy vegyen négy tábla csokit is az unokáinak. Hátha egyszer újra bejönnek hozzá iskolából hazafelé menet, mint régebben.
Mert egy ideje már elkerülik a házát. Ha hívja őket telefonon, azt mondják, nem érnek rá, sok a lecke, különórájuk van. De ez csak kifogás, tudja jól. Aztán leteszi a telefont, és csak sír, mint a záporeső.
– Vén bolond! – súgnak össze mögötte a falubeli asszonyok már egy jó ideje. – Nem szégyelli magát, hatvanévesen hapsizni?! És egy ilyen alakkal?!
Teri mamit hidegen hagyják a megvető tekintetek. Néha meg úgy érzi, mintha egyesek irigyek lennének rá. De sokkal jobban fáj neki, hogy nem értik meg a gyerekei, sőt, haragban is vannak vele. A fia miatta veszett össze a feleségével, mert az asszony ezt találta mondani: „Anyád inkább a gyerekekre vigyázna délutánonként, ahelyett, hogy kurválkodna.” Pityuban ez úgy kivágta a biztosítékot, hogy pofon vágta a feleségét, pedig ilyent még sohasem tett. Szó szót követett, és az asszony üvöltözni kezdett a gyerekekkel is: „Meg ne lássam, hogy még egyszer bementek öreganyátokhoz! Kész fertő, bűntanya az a ház!” Azóta megromlott a kapcsolatuk, Pityu kocsmázni kezdett, nem siet haza, mint régebben. Nem alusznak egy szobában, kiköltözött a nyári konyhába.
A lánya is haragszik az anyjára, mert amikor kérdőre vonta rossz hírű barátja miatt, olyant talált mondani neki, amit biztosan nem kellett volna:
– Vedd tudomásul, hogy apátokat sohasem szerettem. Csak azért mentem hozzá, mert megkért, és nem akartam vénlány maradni, hogy nekem is legyen családom. Mert akibe én igazából szerelmes voltam, az egy akkora szélhámos volt, hogy egy percig se maradt volna meg mellettem. Nekem ő volt az igazi, nem apátok, akivel nem is tudom, hogyan bírtam ki majdnem negyven évet.
Ágiban ekkor egy világ omlott össze, hiszen mindebből nem érzett semmit, azt hitte, szüleinek mintaházassága volt. Amikor két évvel ezelőtt az apja meghalt, az anyja annyira őrjöngött, hogy attól félt, nemsokára őt is elveszíti.
Aztán rá egy évre, mintha mi sem történt volna. A „víg özvegy”, mert így hívják a háta mögött, befogadott a házába egy jöttmentet. Először senki nem ismerte föl, aztán az idősebbek elkezdtek súgni-búgni, hogy ez bizony a Bognár Sanyi, aki mostanában szabadult a börtönből. Lehet annak már legalább negyven éve is, hogy elkerült a faluból. Azt beszélték, kútfúróként járta az országot. Nagy nőcsábász volt, aztán valahol felcsinált egy nála húsz évvel fiatalabb lányt és el kellett vennie. Már az első hónapokban kiderült, hogy a házasságot nem neki találták ki. Továbbra is szabadságra vágyott, munka után nem ment haza, haverokkal csavargott. Sokat kocsmázott. Egyszer, amikor részegen tért haza, és hőbörgött, úgy meglökte az őt csitítani próbálkozó terhes feleségét, hogy az beverte a fejét a vaskályhába és azonnal meghalt. Szegény asszony a hetedik hónapban volt. Sanyi huszonkét évet kapott érte.
– Ő volt az én nagy szerelmem, de akkoriban nem történt közöttünk semmi – mondta Fogarasiné a buszmegállóban szomszédasszonyának. – Amikor szabadult, nem tudott hová menni. A szülei háza romos, rádőlt volna, így hát befogadtam. De nem hálálta meg, megint elcsavargott. Egy hónapja nem láttam, és nem is ad életjelt magáról.
„Nagy árat fizettem ezért a kevéske boldogságért” – motyogja magában Teri mami, amikor délutánonként kiáll a kapuba és várakozik. Otthonkája zsebében mindig ott lapul a négy csoki.