Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
26 éves lány vagyok, egy dunántúli nagyvárosban élek, a szüleim házában, de a számomra külön kialakított kis lakásban. Négy évig jártam egy velem egyidős fiúval, ebből az utolsó egy évben már együtt is laktunk. Az együttélés azonban nem működött, ez szinte az első perctől fogva nyilvánvalóvá vált számomra. Laci ezt soha nem akarta elismerni, és egy darabig magam is igyekeztem a fejemet a homokba dugni. Hiszen amúgy szerettük egymást, az esküvőt is kitűztük. Mégis, a kisebb, hétköznapi dolgokon bukott meg a kapcsolatunk, ez felőrölte a szerelmet, főleg az enyémet. A családjaink nemigen vettek észre ebből semmit. Laci szülei szerettek engem, az én szüleim pedig egyenesen fiukként szerették Lacit. Amikor, számukra váratlanul, szakítottam vele, mindkét család kiborult, és – érdekes módon – legjobban az én anyám.
Ennek most már lassan egy éve, és anyukám még mindig naponta felhozza a témát. Laci vissza akarna kapni engem, és ehhez szövetségest talált anyu személyében. Hetente legalább háromszor feljár hozzá, már többször úgy nyitottam be a szüleim lakásába, hogy anyu és Laci láthatólag épp komoly beszélgetésbe merült, s persze zavarba jött – egyértelmű volt, hogy rólam beszéltek. Már mondtam mindkettőjüknek, hogy hagyják abba ezt az oktalan és reménytelen „szervezkedést”.
Most pedig még rosszabb lett a helyzet, mert két hónapja új kapcsolatom van, akit nemrég mutattam be otthon. Hát, amit anyám azóta művel, azt nehéz lenyelnem. Kavar, intrikál, a rokonság és az ismerősök előtt próbálja befeketíteni az új barátomat – akiről nem is tud semmit –, és azt hiszi, hogy nem látok át a mesterkedésein. Laci ártatlanul „asszisztál”. Ha összefutunk a szüleim nappalijában – mert még most is sokat lebzsel ott –, udvarias velem és a barátommal, de fesztelen viselkedésével mutatja, mennyire inkább otthon van, mint az „új fiú”. Nagyon elegem van már ebből.
Üdvözlettel: Krisztina

Kedves Krisztina!
Valóban furcsa helyzet ez, hiszen egy 26 éves lány párkapcsolati döntéseit már el szokták fogadni a szülők. Persze érthető, hogy szomorúak, amiért nem az általuk szeretett Laci lesz a vejük. De úgy gondolom, anyukája kissé túlment a határon. Különösen, hogy nemcsak szóbeli sajnálkozással, hanem tevőleges kavarással mutatja ki kritikáját az ön döntése felett.
Csak azt tudom javasolni, hogy igyekezzen ennek minél előbb véget vetni. Világos fogalmazásából, határozott stílusából úgy látom, eredményt hozhatna, ha sort kerítene egy nagy és komoly beszélgetésre anyukájával. Ha kell, hívja szövetségesül édesapját. És elgondolkodnék azon is: nincs-e ideje az elköltözésnek a szülői házból?
Üdvözlettel: