Levelek Jázminkáról 2.

Különösen azt sérelmezik, hogy a megmentő, Svecz Éva sokszázezer forintos büntetést kapott az általa istápolt kutyasokadalom miatt.

P. Mária Csikériáról küldte értetlenkedését, hiszen az ő szomszédja nem kutyákat, hanem 25-30 ezer kacsát tart. „A bűz elviselhetetlen, a telepet őrző kutyák egész éjjel ugatnak, ki vannak téve az időjárásnak, hol fáznak, hol melegük van, kétméteres láncon tengetik az életüket.” Ha ez lehet, akkor miért kapott Svecz Éva félmilliós büntetést? – kérdi.

Gellén Lászlóné Hajdúböszörményből írt: „Örülök, hogy Jázminka megmenekült, de a kutyaszerető hölgyet nemhogy támogatnák, még meg is büntetik. Nekem is kivert kutyám van, három éve hozta az unokám az anyjával együtt, olyan pici volt, mint egy gombóc. Ez is lett a neve. Ha lenne sok pénzem, én támogatnám a kutyamenhelyeket, mert sajnálom a kóbor, kivert kutyákat, olyan szomorú a szemük. Nekünk vagy negyven éve van kutyánk, mindegyik okos és hűséges volt, szeretetért szeretetet kapott. Ilyen egyszerű ez…”

A Csörnyeföldön élő Horváth Istvánnét nagyon lesújtotta a kis Jázminka sorsa, annál is inkább – írja –, mert a szomszédja sorozatban „gyártja” a Jázminkákat. „Tizenhat éve költöztek ide, ennyi idő alatt legalább 36 kutyájuk biztos, hogy volt. El nem tudom képzelni, miért jó az nekik, hogy mire az a szerencsétlen kutyus akkorára megnő, hogy oltani kellene – agyonverik, jobb esetben túladnak rajta, és másnap már itt van a következő áldozat. Most is van egy Jázminka-jelölt náluk, már két hónapja be van zárva egy hitvány istállóba. Én hordok neki enni, este, amikor azok a tévét nézik. Én egy nyolcvanéves asszony vagyok, és nagyon zavar ezeknek a szerencsétlen kutyáknak a sírdogálása. Már többször szóltam, hogy miért nem hagyják meg a kutyákat, ha egyszer idehozták, normális embernél 8-10 évig is él egy kutya, mire a nagysága azt válaszolta: azért, hogy engem bosszantsanak…”

Alvic Istvánné, Éva néni, és férje, Gyuri bácsi Felsőgödről már nem először ír a Kutyapostásnak. „Svecz Évának feladtam 2000 forintot, beszéltem vele telefonon, zokogott. Aztán írtam a debreceni jegyzőnek, hogy kár, hogy a városunk már nemcsak a virágkarneválról és a kilenclukú hídról nevezetes, hanem a lelketlenségünkről is. Ahol akkora területtel rendelkeznek, ott ne tudnának 500 négyszögölt kiszakítani egy állatmenhely részére?” Végül megírják a telefonszámukat is: „ha valahol segítség kell, megyünk a férjemmel…”

Nagyon kellenek az ilyen levelek. Azt üzenik: van remény…