Foci volt, foci nincs

A gyerekek persze megdöbbenve fogadták apjuk elhatározását. Kinga, a tizenhat éves nagylány teljesen magába zuhant, és „szégyenében” (ami persze a legkevésbé sem az ő szégyene) sokáig elkerülte még a barátnőit is. A mindig vidám és pajkos tízéves Péter csendes, magába forduló lett, de a változás legjobban a legkisebbet, a most másodikos Bencét viselte meg.

Zsófi, a pedagógus feleség példásan állta a megpróbáltatásokat. Őt kevésbé lepte meg a férje döntése: a lelke mélyén mindig is érzett valami megmagyarázhatatlan bizonytalanságot Zsolt iránt. Nem értette például, hogy férjének miért nem jelentenek olyan nagy örömet a gyerekek, mint neki. Mert Zsolt ugyan elfogadta a gyermekeit (és nem igaz, hogy nem kedvelte őket), de folyton érzett rajta valami tehetetlenséget, kényszeredettséget irántuk. Ezért aztán mindig neki kellett őt figyelmeztetni, biztatni, hogy menjenek kirándulni, játsszon velük, vagy legalább az iskolai beszámolóikat hallgassa meg. És Zsolt sokáig „szót fogadott”, ha nem is lelkesedett túlságosan. Ám az utóbbi időben már erre is egyre ritkábban maradt ideje.

Zsófi csak a házasságuk után fedezte föl az idegenséget, a magánakvalóságot a férfiban. Fájdalmas volt megtapasztalnia, hogy az ő lelkesedésére, nyíltságára gyakran érdektelenség vagy éppen ingerültség volt a válasz. Tudta, hogy Zsolt elvált szülők gyermekeként nevelkedett (ötéves volt, mikor a szülei szakítottak), de arra gondolt: a házassággal, a gyerekekkel és az ő szerető bábáskodásával férje majd felelősségteljes apává, igazi családfővé válik. Sajnos nem így történt.

Zsolt beadta a válópert és bekeményített: mégis maradt a közös lakásban. Zsófi a gyerekekkel a szüleihez, a nagy kertes házba költözött. Úgy-ahogy, túl vannak már az első nehézségeken.
Csak Bence az, aki vigasztalhatatlan. Eddig a foci volt a mindene, a suli után mindig az apja kísérte el az edzésekre. Már nem focizik, mert nincs, aki elvigye. Délutánonként még mindig ott áll az iskola udvarán és vár. Hátha egyszer mégis meglátja apát a kapuban.
V. L.