Jancsika megmentője

Új barátot avat a Kutyaposta: Rudas Arankát, Hatvanból. Nemcsak kutyaszerető és -mentő, de – ígéri – időnként ír is. Íme, az első mű, amit köszönettel közreadok.

Család-otthonSzücs Gábor2009. 07. 10. péntek2009. 07. 10.
Jancsika megmentője

„Január volt, amikor megláttam a falkát vágtatni a Szent Mihály úton. Öt-hat kutya, élükön egy gyönyörű német juhász. Túl voltak már a szilveszteri petárdák okozta sokkon, és az éhség sem volt még elviselhetetlen a számukra. Átragadt rám is a szabadság mámora: vágtatni farkasként a végtelen pusztán, miközben apró pelyhekben hull a hó…

De vajon meddig bírja egy kutya gazda és élelem nélkül télvíz idején? És hát a Szent Mihály út sem egy préri, forgalom van, és emberek. Jók és rosszak. Van, aki enni ad, van, aki lapátot ragad. Pár nap múlva a falka létszáma négyre csökkent. Január végére kialakult „kemény mag”, egy háromfős kutyaalakulat. Megszűnt már a gondtalan vágtatás, maradt a kétségbeesett kukázás. A szép, fényes bundák is megkoptak, a kutyaszemekbe félelem és reménytelenség költözött. Mi lesz? Mi is eltűnünk egy havas reggelen?

Menetrend szerint érkeztek az utca húsboltja elé; a tulajdonos és dolgozói etették őket. A kutyák leültek a lépcsőre, hogy ne zavarjanak senkit, de megkapják azt a néhány falatot, ami nélkül nem lesz holnap.

Kitavaszodott, ekkor már csak egy kutya rótta Hatvan utcáit, ő lett Jancsika. Jancsika úgy járt-kelt a városban, mint egy lopakodó. Felbukkant a Pázsit lakótelepen, sütkérezett a templom parkjában és a Horváth Mihály út üzletei előtt is megpihent. Megpróbált észrevétlen maradni. Nem kitűnni, nem zaklatni senkit, így van esély! Az emberek kezdték Jancsikát megismerni. Barátságokat kötött, sokan etették. Bundája kikerekedett, bár viharvert volt, tömve kullanccsal és bolhával. A gyepmester azért szemmel tartotta mindvégig. Amikor el akarta vinni, valaki azt hazudta: ennek a kutyának van gazdája! Jancsika maradt hát az utcán.

Ám egy reggel a lábát húzta, fején tenyérnyi beszáradt, véres seb. Valaki olyan erővel vágta fejbe, hogy kilátszott a koponyacsontja, mivel a szőrt lekaparta a sebről. Sötét felhők gyülekeztek Jancsika feje fölött. Kijött a gyepmester, hogy elvigye, hisz’ Jancsika csúnya, az embereket irritálja a fejsérülése… Lépni kellett! Szállítóládát vittem, megfogtam Jancsikát óvatosan, a mellső lába mögött, ő szelíden az oldalára dőlt, rám nézett gyulladt szemeivel: csinálj, amit akarsz, belefáradtam!

Hazavittem, aztán orvoshoz. Jancsika most jó kezekben van. És most már János vitéznek hívom. Mert vitézség és bátorság kellett életben maradnia, mindent elviselnie, s mindvégig bíznia abban, hogy lesz holnap. És hogy lesz egyszer egy szerethető ember.”

Eddig a történet. Írjanak!
 

Ezek is érdekelhetnek