Legényvirág

„Legényvirág… – esik gondolkodóba a ház asszonya, miközben a kedves virágfejeket rendezgeti. – Istenem, vajon milyen legényt is fúj ide a szél?”

Mert Kovács Erzsébet, a rokonok, barátok, falubeliek szeretett Erzsikéje, a három unoka Erzsi mamája egy „legény” fogadására készül. Aki bizony már nem mai gyerek: most múlt hatvanöt, és másfél éve veszítette el a feleségét. S akinek a „Rossz egyedül” jeligéjű hirdetésére két hónapja figyelt föl az újságban.

Eleinte el sem tudta képzelni, hogy szeretett Janija után bárki más férfi helyet kapjon az életében. De ahogy elült a gyász fájdalma, és múltak a hónapok, úgy vált egyre nyomasztóbbá számára az egyedüllét. Kevésnek találta a ritka unokázást, a szomszédolást, és noha szorgos tagja volt a község honismereti körének, az sem kötötte le igazán. Hatvanegy évesen még többre vágyott: igen, egy társra, egy férfira, aki betölti az életét. Látták ezt a gyerekei is, és finoman biztatták.

Így jött el a pillanat, hogy – két évvel a férje halála után – tollat ragadott és válaszolt arra a bizonyos jeligére. Levelek fordultak a két falu között, amelyekből kirajzolódott két életút: egy nyugdíjas hűtőgépgyári művezetőé, akinek egy fia és két unokája van és a horgászat a hobbija, valamint egy nyugdíjas vezető óvónőé, aki sokáig háztartásbeliként élt és nevelte a gyerekeit a távolságibusz-vezető férje oldalán. Akitől messze, a városban élnek a gyermekei, akinek kedves elfoglaltsága a kertészkedés, s akinek szintén „rossz egyedül”.

Ahogy közeledik a délután három, a ház asszonya úgy lesz egyre izgatottabb. Jaj, milyen ember ez?! A sorai kicsit kuszák, zaklatottak, de a helyesírása rendben van. A képen, amit küldött, ősz hajú, mosolygós; szemrevaló. Csak az a nagy rámenőssége ne lenne. Neki már az sem nagyon tetszett, hogy mindenáron az otthonában akart vele találkozni.

Fehér Zsiguli fékez a ház előtt; az asszony szíve nagyot dobban. Még egy gyors körülpillantás: minden a helyén? Jaj, a Jani képe a falon! Az a régi kedves, ami abban az évben készült, mikor megismerték egymást. Lekapja és bedugja az asztalfiókba. Csöngetnek hoszszan, erőszakosan. Magas, kissé pocakos, szürke öltönyös férfi a kapuban, kezében nagy csokor virág. Nyújtja a kezét: Zsíros Miklós. Kovács Erzsébet – hangzik a viszonzás.

Kisült a finom sütemény, leforrt a kávé; Zsíros Miklós láthatóan egyre jobban érzi magát. Nagy a telek, szép rendben van a ház, bár Erzsike nyugdíja, az a hatvanezer, kicsit kevés. Az övé éppen a kétszerese. Közben eszi, falja a süteményt, tejet kér a kávéba és otthonosan elterül a kanapén.

– Gyere, ülj ide mellém, Erzsikém! Nem baj tán, hogy letegeztelek?!
Erzsike belepirul: nem baj, de azért nem ül oda. Zavartan a faliórára néz.
– Hatra vár a barátnőm. Meg aztán, gondolom, időbe telik, mire te is hazaérsz…
Zsíros Miklós sokatmondóan föláll, Erzsikéhez lép, és jelentőségteljesen megszorítja a kezét.
– És ha itt maradnék? Tudod, drágám: olyan rossz egyedül… Hoztam pizsamát is…
– Jaj, azt ne! – tör föl Erzsikéből. – Ne haragudj, vár a barátnőm…
A férfi még próbálkozik (az asszony félve hátrál a konyhába), aztán föladja. Majd írok, majd telefonálok – mondja, miközben a kocsija kulcsát keresi. Nem is tudom… – feleli Erzsike, és kényszeredett búcsút int a fehér Zsigulinak. Pedig már tudja: ezzel az emberrel többé soha.

A csalódás valósággal belenyomja a fotelba, a sírás környékezi. Majd dacosan fölkel, kihajtja az újságot és újraolvassa a „hatvanhárom éves, fiatalos, józan életű, kertszerető férfi” hirdetését. Tiszta, fehér lapot vesz elő, és bemutatkozik a „Ne add föl!” jeligének.