Mobilmánia

– Éjjel a kocsiban aludt, úgy összerúgtuk a port. Mostanában semmi se jön össze nekünk – fülelem a monológot. A másik oldalon a megértő barátnő nem sokat válaszolhat, mert a lányból szünet nélkül ömlik a szó. Mire Gyöngyösre érünk – a menetidő 60 perc –, kezdem remélni, hogy legalább munkahelyi számról hívatta vissza magát, különben a fizetését egy összegben utalhatja át a mobilszolgáltatónak.

Hatvan mellett suhanunk el, mikor a türelmes barátnő megunja a lelkiéletet – esetleg benyitott a főnöke? –, a lány tehát csalódottan összezárja a mobiltelefont. Húsz másodpercre… Az ujjai idegesen dobolnak, kicsapja a készüléket, és megnyomja a hívógombot.

– Most mit csodálkozol? Te elmész este, beesel hajnalban, és horkolsz ebéd utánig. Én meg hazaérek délután, reggel meg muszáj munkába indulnom. Legfeljebb délután futunk össze a konyhában. Milyen kapcsolat már az ilyen?! – háborog a lány, forrósodik kezében a maroktelefon. Gödöllőnél kinyomja. Tíz másodpercig babrál az ujjaival, és jön a következő hívás.

– Figyelj, beolvastam neki, de nem lehet ezzel tárgyalni – hallom a sirám elejét, de egy időre kimaradok a történetből, mert az előttem ülő testes hölgy a beosztottját egzecíroztatja az éteren át:
– Józsi, megmondtam, hogy mindig elérhető legyen, az előbb is csengettem már mindkét számát. Tessék az ebédlőben abroszokat cserélni, aztán akassza a helyére a kulcsot. És ne felejtsen el visszahívni! – peregnek a parancsok.

Közben a mögöttem üldögélő a lányát csörgeti. Könyörög, nézze már meg a fogorvos délutáni rendelési idejét, mert a gyökértömése belobbant, lüktet a fél feje.

Budapest, Szerencs utca: a lány már lankad. Egyre halkabban ömlik belőle a panasz a barátnőjének. Úgyse érti meg senki! A Stadionok állomásnál hirtelen felpezsdül:
– Bocs, most lerakom, mert így nem tudok leszállni – türelmetlenkedik, de még belesúgja a kagylóba: – Még beszélünk…