Ne menjen busszal!

Eltelt tizenkét év, és az akkor vásárolt autó csendes pöffenésekkel kiadta a páráját. Emberünk pedig újra a céghez fordult, hogy a mozgáskorlátozottként neki járó gépkocsi-beszerzési támogatást egészítsék ki annyira, hogy egy új, automata váltós Opel Corsát tudjon vásárolni. A vállalat hallani sem akart a dologról.

Még az első perben a bíróság kimondta, hogy a balesetért felelős cégnek lehetőség szerint ahhoz közelítő helyzetet kell teremtenie, mintha a baleset nem történt volna meg: a munkavállaló állapotát figyelembe véve egy új kisautó vásárlása nem tekinthető indokolatlan és túlzott költekezésnek. A vállalatnak valami újat kellett kitalálnia. Azzal érveltek, hogy a férfi követelése a káronszerzés tilalmába ütközik, ugyanis a tizenkét év alatt maga is tehetett volna félre pénzt a baleseti járadékából, különösen azért, mert a jövedelme így magasabb lett, mint azoké a munkatársaié, akik nem szenvedtek balesetet. A másik érvük az volt, hogy a hasonló jövedelmű emberek nem vásárolnak új autót, inkább használtat, ami jóval olcsóbb: emberünk is igazán beérhetné eggyel. Vitatták azt is, hogy egyáltalán szüksége van-e a férfinak gépkocsira: érvelésük szerint munkába már nem kell járnia, így nyugodtan maradhat otthon, ha mégis van valami intéznivalója, arra pedig ott a tömegközlekedés.

A bíróság úgy vélte, hogy a baleseti járadék a kieső jövedelmet pótolja, a gépkocsivásárlásra vonatkozó igény pedig a helyváltoztatás megnehezülését hivatott némiképp kiküszöbölni. Az Opel Corsa nem tartozik a nagy luxusautók közé, innen nézve merész dolog a követelést túlzottnak minősíteni. Az igényt pedig nem ahhoz kell viszonyítani, hogy mit engedhetne meg magának a munkavállaló, hanem ahhoz, hogy ez a legolcsóbb módja annak, hogy a helyváltoztatást érintő nehézségeket a lehető legalacsonyabb szintre szorítsák. Ezért a férfi keresetének a bíróság helyt adott.