Az első pofon...sosem az utolsó

 Nagyon egyetértek az ön válaszával, amikor azt írja, hogy ilyen helyzetből azonnal menekülni kell, mert csak rosszabb lehet. Csak éppen ez a legnehezebb. Engedje meg, hogy elmondjam a saját példámat.

Olyan szerelmes voltam tizenegy évvel ezelőtt, hogy nem láttam a boldogságtól. Csak annyit láttam, hogy választottam kedves, figyelmes, gyönyörű a szeme, szép a mosolya, és a csillagot is leígéri nekem az égről. Azt már nem láttam, hogy hirtelen haragú, erőszakos, öntörvényű ember. Vagy amit ebből érzékeltem, azt férfias egyéniségének tudtam be.
Az esküvő után egy-két évvel elkezdődött a pokol. Ó, a forgatókönyv mindig ugyanaz. Először egy pofon, amiért felidegesítettem. Utána a térdre borulós bocsánatkérés, könnyek közti kibékülés. Aztán, pár hét múlva az újabb pofon, majd a következők, aztán már néhány naponként, bármiért. Eddig Dórival egyforma a sorsunk. Abban is, hogy még mindig szerettem, és elhitettem magammal, hogy két pofon között azért csodás minden. De nagyon hamar megjött az első ökölcsapás, majd az első rúgás is… Ekkorra már megvolt a kislányunk, akit ugyan nem bántott, de egy idő után már előtte is megvert.

Igen, én is tudtam, szabadulni kellene, hiszen addigra már gyűlöltem. De már annyira megfélemlített voltam, hogy szinte beszűkült tudatállapotban éltem. Csak túlélni a napot verés nélkül… Nem tudom, mi lett volna a sorsom, élek-e ma, ha nem szól közbe a végzet. Nemrég volt két éve, hogy részegen karambolozott és meghalt. Így megmenekültem, és a gyermekemre sem vár olyan szörnyű sors, mint amibe beleszületett szegénykém. Keresztény hitemmel ellenkezik, de mindennap hálát adok azért, amiért ez bekövetkezett. Ott még nem tartok, hogy el tudjam képzelni, valaha is megbízzak egy férfiban, valószínűleg soha nem is fogok. Most élvezem a nyugalmat, a csendet, és hogy békében, szeretetben nevelhetem kislányomat. Azt, hogy ő elfelejti élete első éveinek rossz emlé¬keit, csak remélni tudom.
Igaz, nem Dóri kért tanácsot, csak a barátnője. Mindegy, csak legyen valaki, aki felrázza őt, hogy lépjen.
Üdvözlettel: Eszter

Kedves Eszter!
Megrendülten olvastam levelét. Azért is idéztem a szokottnál hosz¬szab¬ban, mert nehéz hozzátenni bármit is. Minden nővel elolvastatnám, aki azt hiszi, el kell viselnie a kisebb veréseket, csak hogy nagyobbak ne jöjjenek. Mert mindig jönnek.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes