Gedeon nem halhat meg

Ezt tényleg a Rituska érlelte – törik el a mécses a szakácsnőnél, miután a zsűri elnöke, Bede Róbert kifejti: a szarvasgombás libamáj olyan jó, hogy kételkednie kell abban, a helyszínen készült-e. A TV Paprika szakácsának körmönfont bókolása teljesen kikészíti a hölgyet, aki a meghatottságtól összeborul Rituskával, mi­­előtt csapatával leszámolnának a maradék libamájjal.

Kiskunfélegyházán a tizenegyedik Libafesztivált tartották az idén, feltehetőleg a turisztikai haszon maximalizálása érdekében egyszerre az első Kun Világtalálkozóval. Kezdetben nem értettük, egy libafesztiválon miért masíroznak az emberek halott rókával a fejükön, ám hamarosan az is kiderült, hogy a hagyományőrző viselet az íjászversenyre érkezők sajátja, akik szintén a mai napon méretnek meg. Döntenünk kellett tehát, hogy a sokoldalú programból a libás, a kunos vagy az íjas vonalat követjük-e figyelemmel, és mi csekély habozás után a libák mellett döntöttünk.

– Fontos, hogy ezt az alapanyagot megismertessük az emberekkel – mondja Horváth Sándor, az Integrál Áfész vezérigazgatója, a zsűri egyik tagja. – A libahús hagyományos magyar étel, innen már az 1860-as években szállítottak libákat Nyugat-Európába.

– Sajnos, a libahúst Magyarországon nem használják olyan mennyiségben, mint szeretnénk – fűzi hozzá a zsűrielnök Bede Róbert. – Egy kicsit szárazabb a megszokott szárnyasoknál, de a zsírjával kombinálva már kifejezetten szaftos. Idehaza szinte kizárólag sütni szokás, miközben kiváló leves és pörkölt is készíthető belőle. És akkor még nem beszéltünk a májról, ami például Japánban a langusztával vagy a kaviárral van egy polcon.

Eközben a sátrakban készülnek a főzőverseny pályamunkái. A Sinkó család éppen most fejezte be az ananászszeletek sütését, erre fektetik majd a libazsírban sült májat. A parázs fölött alufóliába csomagolt combok sülnek, vörösboros aszalt szilvával töltve. A magát teljesen amatőrnek valló házaspár imád főzni, de libából a versenyre külön fel kellett készülniük.

A zsűrizést megfelelő hőfokú izgalom kíséri. Bede Róbert ugyan igyekszik szenvtelen ítészként viselkedni, de ezzel együtt sem fukarkodik a dicsérő szavakkal. Nem tudom, önök kísértek-e már embereket, akik az egyik sátorban szarvasgombás libamájat, a másikban töltött libanyakat kóstolnak rebarbaramártással, kínosan kimért adagokban – tudjuk, vannak ennél rosszabb munkák is, de mi egy idő után elmenekültünk, nehogy valakire rácsorgassuk a nyálunkat...

– Ne vetkőzz, édesem – kérleli Gedeont László Imréné. A tízéves, élénk tekintetű gúnárt ölben hozta a gazdája a libaszépségversenyre, ez alkalomból még egy zöld nyakkendőt is kapott, amelytől szívesen megszabadulna. A jószág teljesen elüt a versenyen felvonultatott többi libától, amelyekre csak mint mászkáló combokra és zúzákra tudtunk tekinteni. Gedeon határozott véleménnyel bír a világról, szeret ölben lenni, viszont nem szeret nyakkendőt hordani, amivel a meglehetősen esetleges zsűrizésen nem szerzett elég pontot. Mivel gazdája szilárd abban az elhatározásban, hogy Gedeon a libaélet legvégső határáig élhet, jövőre újra mérkőzhet a fődíjért – ellentétben az idei győztesekkel.

A főzőversenyen túl sok díjat osztottak ahhoz, hogy mindet leírjuk, ezért csak a sült kategóriában győztes Markolt Endre vegyes sült tálját emelnénk ki, mert volt szerencsénk kóstolni a rebarbaramártást, ami kevés híján megríkatott bennünket. A hazaúton megfogadtuk, hogy hasonló versenyen kizárólag zsűrizni vagyunk hajlandóak a jövőben.