Örökletes szerelmi útvesztők?

Mennyi mindent feláldozunk a szerelem oltárán, miközben a holnappal, vagy éppen a múlttal nem gondolunk. A legtöbbször nem tanulunk korábbi félelmeinkből, csalódásainkból, hibáinkból. Nem mérlegelünk, milyen következményekkel járhat, ha nem vagyunk eléggé figyelmesek.

– Egy tanulságos történet talán segít a jobb megértésben – kezdi okfejtését Asztalos Enikő természetgyógyász, szakpszichológus. – Nézzük annak a nőnek az esetét, aki első házasságába az indokolatlan apai szigor és agresszivitás elől menekült. Született két gyönyörű leánya, de férje mellett nem találta meg a várt boldogságot. A feleség az édesanyját is sakkban tartó apa után egy túlzottan engedékeny, érzelgős, szexuális téren „alvó” férfit talált, aki viszont remek családapa. Ennek ellenére vakvágányra futott a házasság. Az asszonynak akadt néhány kapcsolata ezután, makacsul kereste az állandóságot, a biztonságot és a szerelmet. A válását követő kilencedik évben megismerkedett egy háromgyerekes özvegyemberrel. álmai hercegével, akivel hamar összekötötték az életüket, csahamar közös gyermekük is született. Időközben az asszony szinte vakká lett a szerelemtől, mindenét feláldozta azért, hogy együtt tartsa az ideálisnak látott családot. Érzelmileg és anyagilag is kisemmizte magát.

– Mitől nem lett ideális a viszony?
– Az álmaitól: a párját azokkal a tulajdonságokkal ruházta fel, melyeket végre valakiben látni szeretett volna. A feltétel nélküli ragaszkodásban kialakult a lelket megbetegítő társfüggőség, amihez még féltékenység is társult. Így a szerencsétlen feleség úgy hitte, csakis attól lesz boldog, ha a férje elvárásainak megfelel, s naponta pozitív visszajelzéseket érdemel ki tőle. Ez  pár hónapig még életképesnek bizonyult, de a férfi képtelen lett a tőle idegen szerepet eljátszani. Nem tudott megfelelni párjának, így többé már nem is akart. Az asszony a túlidealizált emberben immár kezdte felfedezni az apja ttulajdonságait, melyek elől annak idején elmenekült otthonról.  Válás lett a vége a második házasságnak is. Az aszony most a társfüggőségtől szabadulást „tanulja”.

– A feltétel nélküli ragaszkodással tehát ártunk magunknak?
– Ha nem sikerül megtalálnunk az egyensúlyt, úgy érezzük, hogy boldogtalanok és értéktelenek vagyunk. El kell hagynunk oktalan ragaszkodásunkat. Sose kapaszkodjunk abba a hamis feltevésbe, hogy egy adott személy vagy dolog nélkül nem lehetünk boldogok. Akikben nem teljesültek be a gyermekkori vágyaik, szeretethiánnyal küszködtek, rossz családi mintától szenvedtek, vágytak az el nem érhető iránt, azok nagyon mélyen és erősen szeretnek és kötődnek felnőttkorukban. További nehézséget jelent a párkapcsolatban megélt kisebbrendűségi érzés, ami többnyire bizalmatlanságot, beteges féltékenységet gerjeszt. Ennek múltbéli oka lehet a szülő korai elvesztése vagy a vele való rossz viszony, a visszajelzés nélküli, de mindenáron való ragaszkodás, netán az elhanyagoltság érzése. A súlyos kisebbrendűségi érzéstől szenvedő emberek azt szeretnék párjuktól megkapni, amiből gyermekkorukban kimaradtak.

– Mit tehet a partnerünk?
– Érdemes a párunkkal megosztani a félelmeinket. Fontos alaposabban is végiggondolni, mit csinálnánk másképpen, amit hajdanában a szüleink helytelenül tettek. Ne rejtsük véka alá, amit elvárunk a kapcsolattól, s azt sem, hogy mi zavar a társunk viselkedésében – de ugyanezt hallgassuk meg tőle is. Ha igazán szeretjük a másikat, ki kell mondanunk „Szeretlek és tisztellek a különbözőségeiddel együtt, s ezt várom tőled is.” Erőltetni, a kapcsolatot mindenáron megtartani semmiképpen nem szabad – zárta gondolatát a szakember.