Terror alatt a család

Szegény nagyapám is egész életében meghunyászkodott előtte. Anyám egyetlen gyerekként mindent megkapott, de mindig a nagyi mondta meg, mit hogyan csináljon. Nem mehettek fel hozzá az iskolatársai, hogy ne vigyenek koszt a lakásba. Már középiskolás volt anyu, amikor rajtaütésszerűen még mindig elément a gimnáziumhoz, hogy lássa, nem várja-e valami fiú. Úgyhogy nem csoda, hogy anyám 18 évesen elmenekült hazulról, férjhez ment egy jóval idősebb férfihoz, ő lett az apám. De egyik rosszból a másikba került, aztán el is váltak, majd a második házassága már jól sikerült. Mostohaapám a világ legrendesebb embere, szeretettel, sajátjaként nevelt minket. De a nagyi ott is folyton kevert-kavart. Anyámat még most is folyton dirigálná. Mindenbe beleszól, ha nem fogadnak szót neki, először dühöng, majd „rosszul lesz”. Ezt már megszoktuk, egy kicsit szeretjük azért, de mindenki megőrül tőle.

No de nálam már nagyon betette az ajtót. Karácsonykor, szenteste a fa alatt jelentettük be párommal a nagy újságot: gyerekünk lesz. Általános üdvrivalgás, mostohaapám könnyezve borult a nyakamba. Nem így a nagyi! Iszonyú cirkuszt csapott: hogy a mai világba nem szabad szülni, hogy neki ugyan nem kell a dédunoka, hogy lehetek ilyen hülye, hát ezért tanultam, güriztem, hogy sz...os pelenkát mossak. Próbáltam viccel elütni: ma már nem kell pelenkát mosni – de a nagyi csak őrjöngött. A következő hat hónapban a nevemet se lehetett kiejteni előtte, és amióta nyáron megszületett Nórika, meg se nézte. Anyura is haragszik, nem tudni, miért, ő meg tipródik, mégiscsak az anyja, meg már öreg is, nem lehet leírni. De én már nem akarok vele foglalkozni. Csak annyit kérdezek: mindenre mentség az öregség?
Üdvözlettel: Zsófi

Kedves Zsófi!
Sajnos, vannak ilyen békétlen lelkek, akikbe mintha az ördög bújt volna, veszekednek, zsarolnak, fenyegetőznek, jeleneteznek. Simán megbántanak bárkit, de ők a legkisebb ellentmondást sem viselik el. Ezt nem az öregség okozza, bár a kor gyakran még tovább rontja a rossz természetet. Az volt a baj, hogy mindig engedtek neki a békesség kedvéért, soha senki nem csapott az asztalra: elég. De ezen már nem lehet segíteni, megváltozni már biztosan nem fog.

Azt írja, egy kicsit azért szeretik, tehát biztosan van benne valami jó is. Ezt kellene felerősíteni. Ami meg a babát illeti: talán titokban ő is sóvárog, hogy megismerhesse a dédunokáját, csak a konoksága nem engedi, hogy lépjen. Mi lenne, ha egyszer véletlenül arrafelé sétálnának…?
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes