Advent, Nigella, London

Történt ugyanis, hogy derék kecskeméti férfiemberekkel sodort össze bennünket az élet, akik meccsre mentek Londonba. Ami nagyszerű, bár számomra teljesen érthetetlen dolog. Hiszen naponta negyven meccs látható a tévében, akkor miért kell azért pénzt költeni, hogy ezt az ember egy vadidegen országban, legendásan hírhedt szurkolók közt, hangyaméretű focistákat bámulva, a csípős téli hidegben tegye... Na, ez a rejtély, nem a Loch Ness-i szörny.

De ezen pillanatok alatt felülemelkedtem, elvégre nem az én férjem költ ilyen marhaságokra, de azt már nem tudtam megbocsátani, hogy a repülőn őket kellett mindenkinek hallgatni és nézni, mert komoly műsort adtak elő sok sörrel (800 Ft/db a gépen, ugye) és sok pénz elkártyázásával. Kettő óra negyven percig élveztük a vaskos, tabukat nem ismerő férfihumort úgy kétszázan, de aztán csak landolt az a nyomorult gép, így szerencsére Lutonban már megszabadultunk a rémes társaságtól. Viszont egy darabig még morgolódtam, mert igazán érthetetlen volt számomra, hogy senki nem mondta azt, hogy hé, emberek, vegyétek már észre, hogy mások is léteznek az univerzumban, és esetleg zavarjátok őket. Mindkettő magyar jellegzetesség, azt hiszem: a birkaság is, meg az effajta bunkóság is, csak hogy nevén nevezzük a dolgot.

Az azért megvigasztalt, hogy a behavazott Pest után Angliában ragyogóan sütött a nap - jó nagy piros pont. Sok tapasztalatunk nem volt a transzfert illetően, így még itthon lefoglaltam a buszt, ami korrekten meg is érkezett időre. A lutoni reptér olyan hatvan kilométerre van Londontól, az út egy részét autópályán lehet megtenni, másik részét dugóban araszolva. Több mint két és fél óra volt, mire megérkeztünk a Victoria pályaudvarra. Nem néztem utána, de nem lepődnék meg, ha vonattal sokkal gyorsabban be lehet jutni Lutonból a városba, ha mostanában utaznak, feltétlenül tájékozódjanak vonatügyben. Az csak egy érdekes adalék, hogy ezeket a transzferbuszokat kint dolgozó magyar srácok vezetik, le a kalappal, hogy nem őrülnek meg a fordított közlekedéstől. Azt hiszem, képtelen lennék megszokni. Mivel röpke két és fél óráig össze voltunk zárva másik hét utastárssal, hamar kiderült, hogy alapvetően két céllal jönnek ide az emberek: dolgozni, és bevásárolni. Mi voltunk a turisták, bár nekem is voltak vérmes reményeim vásárlás tekintetében, egy percig sem szégyellem.

Lássuk, mire megyünk
Ahogy megérkeztünk a pályaudvarra, rögtön megvettük az Oyster cardnak nevezett, tulajdonképpeni bérletet. Ez egy plasztiklapocska, amit tetszőleges összeggel lehet feltölteni. Hosszas internetes nyomozgatás, a londoni tömegközlekedési tarifaszabályzat oda-vissza átrágása után arra jutottam, ez a legjobban kihasználható megoldás, ha az ember négy napot tölt ott. Sikerült egy belvárosi, metróközeli szállodát találnom, szintén a neten, merem ajánlani a www.gtahotels.com oldalt, többször foglaltam szobát rajtuk keresztül, eddig még mindig ott volt a szálloda, ahol írták, és rólunk is mindig tudtak, szóval megbízható a cég. A hotel egy kellemes, kisebb parkra nézett, mármint a frontja, nem a mi szobánk, de nem voltunk elégedetlenek. Vörös téglás angol stílusú épület, erről álmodik a turista. A személyzettel is sikerült szót érteni, bár senki nem volt angol, kelet-európaiak, talán románok voltak a recepcióslányok, a takarítónők, mindenki.

Ledobtuk a bőröndöt, és máris nyakunkba vettük a várost, pláne, hogy ragyogó napsütés volt. Elsőként a Parlament és a Westminster-apátság környékét jártuk be, majd átsétáltunk az egyik hídon és az óriáskerék, a London Eye felé vettük az irányt. Itt szembetalálkoztunk a repülőn „megkedvelt” szurkolókkal, gyorsan elrebegtem egy halk imát, hogy ne egy napon utazzunk haza.

A gigantikus óriáskerék tövében van a londoni akvárium, bevallom, nagy rajongója vagyok ezeknek a létesítményeknek, nem csak azért, mert itthon a Tropicarium szomszédságában lakunk. Gyerekkoromban volt otthon egy kisebb méretű akvárium, anyukám valamiféle furcsa elgondolásból a radiátorra helyezte, és nem nagyon értette, miért fogy a felére, és zöldül be a víz két nap alatt. A sorsom nyilván ekkortájt pecsételődött meg, az akváriumok rabja lettem. Az edzőteremben van egy óriási, a taposás is jobban megy, ha az ember nézi a halakat. A barcelonai egészen káprázatos volt, ahogy ott álltunk a futószalagon – nehogy már elfáradjanak szegény halrajongók – és farkasszemet néztünk a cápákkal, az esetben talán inkább cápaszemet. Szóval, nem lehetett kihagyni a londonit sem. Valamit nagyon magyarázott a pénztáros, az akcentusa miatt nem igazán értettem, miről is lehet szó, de aztán bent kiderült. Londonban minden kulturális létesítménybe drága a belépő, ide sem volt olcsó. Ehhez képest a fél akvárium renoválás alatt állt, szánalmasan kevés látnivaló maradt, hát így jártunk. Kijőve továbbsétáltunk a rakparton, ahol már a karácsonyi vásáros bódék sorakoztak, forró csokival, fahéjas kalácsokkal, kütyüárusokkal. Egy nőnek nem is kell ennél több, aki érti, az érti.

Visszafelé átjöttünk a csodás millenniumi gyaloghídon, elsétáltunk a Trafalgar térre, ahol rögtön kiszúrtam egy könyvesbolt kirakatában imádott szakácsnőm, Nigella Lawson karácsonyi receptalbumát féláron, és boldogan cipeltem még három órán át a vaskos könyvet. A vaskos könyveknek még lesz jelentőségük, mert vettünk még néhányat, hiszen könyvek nélkül nem érdemes élni, csakhogy hazafelé a reptéren rögtön kiderült a túlsúly, és ez most nem az én kilóimról szólt, kivételesen, de erről majd később.

Felfedeztük, hogy a közelben van egy Tesco, így az étkezés, nassolás, italozás bűvös hármasa is megoldódni látszott. Meg a karácsonyi sütemények kérdése is, mert csodás cukrászkellékekre tettem szert, olyasmikre, amik itthon még nem kaphatók. Karácsony táján ellepi Angliát a klasszikus angol karácsonyi puding, hegyekben áll mindenütt. Jó, jó, mondhatják, a bejgli mégsem lepheti el. Mindenütt kész pudingokat árulnak, helyes kis cserépedényben, ami hónapokig eláll. Azt azért tudni kell, hogy az angol karácsonyi fűszeres pudingot legalább öt óráig kell gőzölni, hogy a hatszázféle hozzávaló beszerzéséről már ne is beszéljünk. Sokáig szemeztem velük, de végül nem vettünk, mondván, nehéz, mint a dög. Persze rögtön összevásároltam a karácsonyi receptújságokat is, Gordonnal, Jamie-vel, bárkivel, csak csokis sütit süssön.

Másnap reggel újra nyakunkba vettük a várost, újabb klasszikus turistacélpontok következtek, a Tower és környéke, majd átkeltünk a hídon, megkerestük Shakespeare színházának másolatát. Délután a Covent Garden piaca következett, majd a Sohót jártuk be, ahol azért horgomra akadt egy lila velúrcsizma, majd elbaktattunk a Piccadillyre, ahol van egy hatalmas Boots áruház. Ez egy drogérialánc, ahonnan nagyon nehezen tudott szegény férjem kirobbantani, aki állt a Piccadilly fényreklámjai alatt, hősiesen, ahogy Fenyő Miki is megénekelte.

Két napja voltunk Londonban, és még nem esett az eső, ezzel is szerencsénk volt, naná. Másnap a Nemzeti Galéria, a Hyde Park, Diana egykori lakóhelye, a Kensington-palota következett, majd délután a Harrodsban ámuldoztunk az árakon, meg a karácsonyi dekoráción. Egész véletlenül vettük észre, hogy a Hyde Park egyik sarkában igazi békebeli karácsonyi vurstlit építettek, körhintákkal, mindenféle vidámparki játékokkal és andalító karácsonyi muzsikával, nem is kell több egy romantikus estéhez. Vettünk egy pohár forralt bort, és késő estig sétálgattunk. Utolsó délelőtt a Buckingham-palotát is megnéztük kívülről.

Bevallom töredelmesen, a múzeumok nagy része kimaradt, vessenek meg érte, de nem volt kedvünk hozzá. Inkább élveztük a karácsonyi díszbe öltöztetett város pompás hangulatát, a parkokat, órákig bolyongtunk ismert és ismeretlen utcákon, betértünk könyvesboltokba, bioboltokba, kisebb galériákba, mindenki kapott valami apróságot karácsonyra. Hogy aztán ott álljunk remegő lábakkal a reptéren, tele csomagokkal. Amit persze nem tilt semmi, csakhogy a légitársaságnál csak egy darab bőröndért fizettünk előre, nem egy bőröndért és két sporttáskáért.

De az én férjem kézbe vette a kritikus helyzet irányítását, úgy rendelkezett, hogy a biztonsági ellenőrzéshez közeledve kétfelé válunk, hátha úgy nem tűnik fel, hogy mennyi pakkunk van, és nem kell pótdíjat fizetni. Bár szép nagy matricát ragasztottak a bőröndre, túlsúly felirattal, ezt ügyesen árnyékoltuk. Át is jutottunk szerencsésen minden akadályon, hálát adtam az égnek, hogy nem csizmában voltam, azt ugyanis levetették a csajokról. Majd szép kényelmesen odasétáltunk a kapuhoz, ahonnan a gépünk indult, és beálltunk a sorba. Úgy kétszázhuszonötödiknek, de ez már meg sem kottyant.

Forrás: Diéta és Fitnesz