Önző anya

32 éves lány vagyok, már csak én élek anyuval, apukám nyolc éve meghalt. Ketten lakunk a nagy házban, mégsem tudok elkülönülni, ha munka után hazamegyek, jár a nyomomban és mondja a magáét. Kicsi korom óta bármit teszek, kritizálja. Ha veszek egy új holmit magamnak, addig ócsárolja, amíg el nem megy a kedvem tőle. Ha neki veszek valami ajándékot, félrelöki, soha nem hordja. Utálja a barátnőimet, mindet elmarta a háztól. Mindig azt hajtogatta, úgysem sikerül nekem semmi. Nem fogok leérettségizni, nem fognak felvenni a főiskolára, nem találok jó munkát, úgysem néz rám soha senki. Leérettségiztem, lediplomáztam, és bár nem keresek sokat, de nagyon jó és biztos munkám van. Udvarlóm valóban nem volt sok, mert bevallom, nem vagyok valami szép, de ha akadt néha valaki, mindig megfutamodott anyám miatt.

De nyáron megismerkedtem egy 37 éves özvegy férfival, aki két óvodás gyerekét neveli egyedül. Jóska nagyon rendes, komoly ember, kedves hozzám és szeret. A múlt héten megkérte a kezem. Anyám szerint persze csak érdekből, hogy ellássam a gyerekeit. És ha megteszem, hozzá be ne tegyem többé a lábam. És hálátlan vagyok, itt hagynám őt öregségére. Ki fogja őt ápolni? Tudom, hogy nagy felelősség mások gyerekeit felvállalni, de nagyon aranyosak és szeretem is őket. Arra hajlok, hogy elfogadjam Jóskát férjemül. De mit csináljak az anyámmal? Egyedül hagyhatom öregségére?
Üdvözlettel: Zita

Kedves Zita!
Én csak azt mondhatom, az ön helyében úgy elhúznám a csíkot otthonról, hogy csak úgy porzana. És nem holnap, hanem még ma. Levelében még számos példát felhoz az anyukája tetteiből és szavaiból, úgyhogy ennek éppen itt az ideje. Más kérdés a férjhez menés. Abból még soha nem sült ki jó, ha valaki házasságba menekült, azért, hogy elszabaduljon otthonról. Ezért ne tegye! De ha úgy érzi, hogy Jóskával és gyermekeivel – és később talán még egy közös gyerekkel – le tudná élni az életét, akkor viszont ne habozzon. Azt meg, hogy ez a férfi nem csupán szerelemből nősülne, hanem anyát is szeretne gyerekeinek, egyáltalán nem lehet felróni neki, sőt. Inkább érezze pozitívumnak, hogy az ön személyében mindkettőt megtalálta!

Az édesanyjától pedig menjen el. Persze, nem kell őt öregségére magára hagyni, de ha ilyen dölyfösen elzárkózik, hát egye meg, amit főzött. Amúgy az a tapasztalatom, hogy előbb-utóbb megenyhülnek az ilyen szülők is. De a régi hatalmát már ne szerezhesse vissza a lánya fölött!
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes