Halász Judit: a béke ünnepi pillanata

Nem tud úgy végigmenni az utcán, hogy ne szólítanák meg lépten-nyomon. Még egy távoli hegytetőn is felismerték síelés közben, egy nagymama pedig addig nem akarta továbbengedni, amíg unokájában nem tudatosította: íme, itt a néni, aki énekel neki a lemezekről.

SIKER
„Hajdani tanáromtól, Pártos Gézától azt tanultam, hogy a siker nem mérce. Természetesen ez nem vonatkozik a gazdasági szférára, de a művészetben ezt másként kell értelmeznünk. Manapság naponta vagyunk tanúi a pillanatnyi sikernek, ezt bárki elérheti akár negyedóra alatt is. De megtartani már nehezebb dolog! Valódi sikert csak tehetséggel, tudással, elmélyüléssel lehet elérni. Hogy valaki szépnek születik, az önmagában még nem érdem. A szépséget közprédára bocsátani kevés. Ha a szépséghez nem társul tehetség és tudás, akkor bizony a szépség elmúltával a siker is távozik.”

• Találtam egy képet, ahol az unokáival látható. Úgy öleli őket, mintha egész életével ezt az ölelést készítette volna elő.
– Ösztönösen mindenki arra vágyik, hogy egyszer egy helyes kisgyereket szorítson magához. De ezt nem tudjuk előre, húszévesen biztosan nem.
• Hány unoka is van?
– Három. A fiamék hazaköltöztek Amerikából, és annyit kapok a gyerekekből, amennyit csak tudok.
• Még mindig a képet magyarázom: élete nagy részét gyerekkoncertek, gyereklemezek, csiribirik töltik ki. Mintha készült volna erre a szerepre.
– Eszembe sem jutott soha. Mindig lefoglalt a saját hivatásom, az életem meg az a közlési vágy, ami bennem van. Arra sem gondoltam, hogy de jó lenne, ha egyszer nagymama lehetnék.

BIZALOM
„Egyre kevesebb okot ad a világ arra, hogy bizalommal legyünk egymás iránt. Sokszor becsaptak már bennünket. Miért van az, hogy egy jól működő társadalomban minden úgy történik, miként azt megígérik. Ha két napig tilos lenne felkapcsolni a villanyt, kilátásba helyezve, hogy utána olcsóbb lesz az áram, akkor ezekben az országokban biztosan nem kapcsolnák fel. Ezzel szemben nálunk mindenféle kiskapukat keresnének az emberek. Nem azért, mert mi rosszabbak vagyunk, hanem mert nálunk soha nem úgy mentek a dolgok, ahogyan azt megígérték. Bizalmatlanok lettünk. És ezen nem is lehet csodálkozni. Lassan már mindent megkérdőjelezünk. Magánéletemben is értek csalódások, ezeket igyekeztem abban a minutumban elfelejteni. Azt azért megjegyeztem, hogy ezzel vagy azzal az illetővel soha nem fogok bizalmas kapcsolatba kerülni. Azt veszem észre, hogy olyan világban élünk, ahol bizalmatlanság, hitetlenség mellé újabban óvatosság is társul.”

• Tinédzser korában tagja volt a Magyar Ifjúsági Lovas Válogatottnak. Mi van ma a lovakkal?
– Még a főiskolás éveimre is átnyúlt. Elutazhattam a csapatommal nem is akárhova, hanem Velencébe a Lídóra, és részt vehettem egy Európa-bajnokságon. Másodévesen abbahagytam a lovaglást. Volt egy balesetem, műtéten is átestem, el kellett dönteni, hogy színész leszek vagy lovagolok tovább. Az egész nyarat sírással töltöttem. Természetesen a főiskolát választottam. Eladták a lovamat egy olasz lókereskedőnek. Később hiába próbáltam a nyomára bukkanni a gyönyörű arab, Karakán nevű félvéremnek, nem sikerült rátalálnom.
• Nem hiányzik már?
– A lovakkal kapcsolatos érzések nagyon összetettek. A mindennapi foglalkozásnak van csak értelme. Amikor összeismerkedtem a lóval, éreztem, hogy a lovakkal komoly barátságot lehet kötni, hiszen a ló ugyanúgy akar versenyt nyerni, mint a lovas. A kapcsolat volt az élmény, amit nem lehet csak időnkénti látogatással kiváltani.
• Kutya?
– Nem akartam kutyát, de amikor hat-hét év körüli lett a fiam, beleszeretett egy spánielbe. Természetesen, ahogy megérkezett a spániel, az összes "kutyagond" az én nyakamba zuhant, így én lettem a főgazdája. Amikor a második kutyánkat is el kellett altatni, akkor eldöntöttem, hogy ezt még egyszer nem akarom megélni. Úgyhogy most már nincs kutyám.

HIT
„Szövegíró-költő barátom, Bródy János fogalmazta meg a legszebben: "Nem lehet, nem lehet / Értsétek meg, nem lehet / Hit nélkül sem alkotni / Sem élni nem lehet." Számomra is fontos a hit. Ha nem hiszünk, üresebb az életünk. Nekem a hivatásom-mesterségem szilárd alapot jelent. Koncertjeimen például sok kimondatlan dolog zajlik előttem: megható a szeretet, az összetartozás, ami a nézőtérről sugárzik, s az a hőfok, ami képes bennünk az érzelmeket magas fokon tartani. Amit nem lehet kimondani, mert akkor veszít az értékéből. Ahogy a publikum befogad egy dalt, egy gondolatot, egy pillanatot… A nagyszülők, a szülők és a gyerekek meghatódása és mosolya nekem rengeteg erőt és biztatást ad. És ha már a hitnél tartunk, hát önmagunkban is hinni kell! Számomra a hit nem feltétlenül társul a vallás fogalmával. Bár a családomban voltak és vannak vallásos emberek, én magam nem tudtam igazán elmélyülni vallási kérdésekben. Ehhez olyan mérvű tudás megszerzése kell, amihez egy emberöltő is kevés. Sok mindent igyekeztem megérteni és megérezni, s amit leszűrtem magamnak, az a gondolkodásomban érvényre is jut.”

• Szívesen hallanék Páger Antalról, lévén Ön is Páger-díjas. Nem félt tőle, amikor fiatalon odakerült a Vígszínházba?
– Sokat játszottam vele. Szeretetre méltó és nem félelmetes ember volt. Egyik este rosszkedvűen ült a társalgóban. Ő mindig mindenkinél előbb érkezett. Majd lement és bejárta a színpadon a helyeit. Ellenőrizte a kellékeket. Visszajött és még mindig morózus volt. Mi baj van? - kérdeztük tőle. "Ma reggel megint megnéztem az Orvos halála című filmet, és azóta sem tudok kikerülni a hatásom alól." Persze nevettünk, de mindannyian tudtuk, hogy rendkívüli színész. Játszottam vele filmben is, tv-filmben: a Magnólia-kertben, melyet Karinthy Ferenc írt. Játszottunk Szakonyi Adáshiba, Gyurkovics Öreg című darabjában, és sok minden másban is.
• Ragyog a szeme, mióta róla beszél! Mondott valami tanácsfélét?
– Tőle úgy lehetett tanulni, hogy nem kellettek szavak hozzá. Elég volt figyelni. Egyszer túl sokat beszélgettünk a darabbeli karakterekről, ő hallgatott. Aztán megszólalt: "Nem próbálnánk inkább? Ez nem az a foglalkozás, ahol el lehet mondani, milyen a szerep, ezt csinálni kell!" Máskülönben nem szerette a verses darabokat, mert mint mondta, a versben nem lehet improvizálni. A Páger-díjról meg annyit, hogy emlékszem arra a gyűrűre, amit hordott, és soha le nem került a kezéről. A makói önkormányzat és a Páger család abból a gyűrűből készíttetett másolatokat, ez képezi a díjat.

BETEGSÉG
„Mondhatom azt, hogy többször születtem. Volt egy balesetem, egy rendőrmotoros elütött, súlyos állapotban feküdtem kórházban. Nagyon sok biztatást kaptam, egy kislány például ezzel a megjegyzéssel küldte el a kézimunkáját: "Ha fáj valamid, erre nézz, és elmúlik!" Később egy nehezen gyógyítható betegséget kaptam, az utókezelés során pedig egy másikat, ami valójában nem is gyógyítható, csak karbantartható. Isten és az orvosok segítségével lettem túl rajta, különben nem lennék ilyen állapotban. Rengetegen akartak segíteni, különféle csodaszereket ajánlottak. Mindenkit meghallgattam, mindenkinek megköszöntem, hiszen jólesett a segítő szándék, de a végső döntést az orvosomra bíztam. Csak azt csináltam végig, amit ő javasolt, azt viszont keményen. Hinni kell a gyógyulásban meg az orvostudományban. A hitetlenség nem segít. A daganatos betegségeknél legjobban a jókedv, a nevetés hozhat javulást. Az onkológusok sokszor mondják, hogy semmi olyat nem szabad tenni, ami szomorúságot okoz. Könnyű ezt kérni, csak végrehajtani nehéz. Bár kilenc esztendő telt el a megbetegedésem óta, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Az első öt évben négyhavonta jártam kontrollra, aztán félévente, most már - remélem - elég lesz évente mennem. Minden vizsgálat maga a pokol, hiszen mindenki fél, hogy találnak valamit. Vizsgálatra, szűrésre menni pedig akkor is kell! Minél előbb derül ki a baj, annál nagyobb az esély a gyógyulásra!”

• Milyen új darabra készül?
– Tevje feleségét alakítom a Hegedűs a háztetőn című musicalben, a párom Reviczky Gábor lesz. Januárban kezdjük el próbálni. Maradt még Az ünnep a Pesti Színházban, s a Sylvia, A tündérlaki lányok a Vígben.
• Elég?
– Most különösen, mert jönnek a színházi koncertek, ami nekem nagyon fontos. Már tradíció, hogy karácsony előtt minden decemberi vasárnapon két koncertet adok a Vígszínházban. Én vagyok az, aki először becsalogatja a gyerekeket a színházba, és ha jól érzik magukat, visszajönnek máskor is.
• Elmesélne egy váratlan helyzetet a gyerekekkel?
– Mostanában nem nagyon hívom színpadra énekelni őket, mert mindig volt olyan, aki lemaradt és sírva ment haza. Tavaly történt, hogy mindenáron fel akart jönni egy kisfiú. Ötéves lehetett, annyira kéredzkedett a színpadra, hogy a sírás elkerülése végett megengedtem neki az éneklést. Az előadás végén visszajött, és láttam rajta, hogy nagyon mondani akar valamit. Odaadtam neki a mikrofont és belekiabálta: "Szeretlek!" Ezt a nyilvános szerelmi vallomást kár lett volna kihagyni…

ÜNNEP
„Nem szoktunk nagy ünnepet csapni a születésnapomon, az unokáim viszont nagyon várják a sajátjukat, öt, három és két gyertya került/kerül a tortájukra. Számomra fontosabbak az azokkal való találkozások, akikkel a hétköznapok sűrűjében csak ritkán adatik meg egy kiadós beszélgetés. Azt is különleges ajándéknak tartom, ha eljutok egy kiállításra, moziba vagy színházi előadásra. Egyébként néha az az érzésem, hogy kis hazánkban mintha ünnepelni is elfelejtettünk volna. Sokszor úgy ünnepelünk, mintha kötelező lenne, minél előbb essünk túl rajta. Ausztriai síelésem során meglepve tapasztaltam, hogy a tél elűzéséből milyen nagy happeninget rendeztek az osztrákok. Vagy micsoda tavaszváró húsvéti díszekkel rakják tele még a falvakat is! Hogy melyik ünnepet szeretem a legjobban? Természetesen a karácsonyt. S ha rajtam múlna, azt a napot írnám piros betűvel a naptárban, amikor egyszer talán az egész világon béke lesz.”