Őrizni, bármi áron

A hosszúra nyúlt év utolsó Kutyapostáját küldi üzenetként az új esztendő elé a Kutyapostás. Mégpedig Egerszegi Sándor kollégánk szép-szomorkás írását, amely pontosan arról szól, amiről az év 52 hetében a rovat is: ember, szeresd a kutyádat…

Rablók járta völgyöblében szerény méretű halastó húzódik. Nem is annyira halastó az, mint inkább amolyan pocsolya; így, télidőben lehangolóan elhagyatottnak látszik. Az őrző-védő feladatot két szerény kinézetű, de barátságos szándékot mutató, csapzott szőrű kutya látja el, kik talán éppen a gyepmester acélhurkától szabadultan látják el nagy buzgalommal feladatukat. Az első barátságos szóra megenyhülnek, s ha még elhagyatottságukban a baráti szón kívül valami étekmaradékot is kapnak, helyreáll a soha meg nem szűnő barátság a kutya és az ember között.

Mert bizony nagyon egyedül vannak ezek a jószágok. A gazda, aki nyáridőben, késő ősszel állandó lakója a hűst, enyhet nyújtó vaskunyhónak, ilyenkor, télidőben bizony ritkábban kerül elő. Vagy esznek, vagy nem esznek, ez így váltakozik ebben az időszakban. Bezzeg nyáron, de hol van ilyenkor a nyár, mikor a cseppnyi tó jege a fél métert kerülgeti, a szűk völgyben nyargaló szél méteres torlaszokat emel – istenkísértés valamely járművel is erre járni.

Ők, a zsemleszínű és a fekete, kik ki vannak rendelve a vártára, ezzel nem törődnek. A szolgálat nekik szent, ha jön a gazda, ha nem jön, ha kapnak enni, ha nem, nekik ott kell állni, fázni, őrizni a semmit, az elhagyott tavat, az erdőt, melyben annyi vad sincs, amelyért érdemes lenne ugatni. Ők kitartanak, mint a monda szerinti silbak az őrhelyén, ki inkább megfagyott, de azt el nem hagyta.

Két szánalomra méltó eb, ebecske, kik ugyanúgy lehetnének lakói bármely palotának, heverhetnének puha szőnyegen, dúskálhatnának földi javakban, mint némely sorstársuk. Az állatok világában fellelhető igazságtalanság hasonlósága az emberéhez tagadhatatlan.

Az arra kerülő fatolvajok szíve megesik a két elárvult kutyán. Szétnéznek lapos tarisznyájukban – nekik is alig van –, s megfelezik szikkadt puszta kenyerüket az őrt állókkal. A gazdájuknak eszébe jut-e a két elszánt vitéz, miközben meleg dunnája alatt alussza álmát? Nem riad-e fel egy fázó, nyüszítő eb hangjára ott messze (tőle) a vad erdő közepén, mely az ő szegényes motyóját őrzi a lopni nem szándékozó járókelőktől?

A hó közben belepi a két őrszem bundáját. Bemenekülhetnének ugyan a szegényes kutyaólba, de akkor hová lenne a becsület. Lassan belepi a hó őket, miként szobrok világítanak az éji sötétségben.

Tisztelet az őrzőknek.”

A négylábúak számára is szeretetteljes új évet kíván a Kutyapostás:
Szücs Gábor