Gyereknevelés hetven felett?

Viki távoli rokonom, pontosabban unokatestvérem unokája. A család nagyon nehéz helyzetbe került. Apa börtönben, anya alkoholista, nagyszülők betegek. A 16 éves lánnyal nemigen tud senki törődni. Meghívtam magamhoz a téli szünetben, akkor jól összemelegedtünk. Pedig nem könnyű személyiség: egyszerre goromba kis pokróc és szeretetre vágyó gyerek. Elég rémesen is néz ki feketére festett körmeivel, bakancsával… Nem tanul rosszul, bár az eszétől akár kitűnő is lehetne. Dohányzik, fiúzik, de az italt meg a drogot szerencsére gyűlöli.

Arra gondoltam, magamhoz veszem a gyereket, megpróbálok neki valami esélyt adni a normális életre. Otthonról elengednék, nem hiányozna senkinek. De az én családom kézzel-lábbal tiltakozik. Mondogatják, törődjek továbbra is inkább a saját négy unokámmal meg a gyerekeimmel. Meg hogy megőrültem, amiért egy ilyen problémás tizenévest a nyakamba veszek, tönkre fogok menni stb. stb. Ön szerint sem kellene ezt tennem?

Üdvözlettel: Marika

Kedves Marika!
Miközben kifejezem tiszteletemet és nagyrabecsülésemet azért, hogy nem éppen fiatalon egy jóformán idegen, ráadásul zűrös kamaszt hajlandó magához venni – azért maradjunk a valóság talaján. Egy ilyen gyerek nevelése rengeteg türelmet, empátiát igényel, még akkor is, ha a sajátunk, hát még, ha nem az, és nem volt időnk bájos kisgyerekként előzőleg nagyon megszeretni. A kislány boldog, hogy valaki figyel rá, ezért nyilván alkalmazkodóbb, simulékonyabb, mint különben lenne. De ez a szelídség a hétköznapok során valószínűleg elillan, és Viki ugyanolyan fekete körmű, cigiző, fiúzó, goromba és vad tinédzser lesz ismét, mint korábban. Ön, hetvenen felül meg tud majd birkózni ezzel a kihívással? Ha igen, akkor vágjon bele!

Mindig azt szoktam mondani, minden élethelyzetet fel lehet vállalni, csak világosan kell látni, hogy mibe megyünk bele. Még az is lehet, hogy tényleg megment egy jobb sorsra érdemes lányt. Ehhez persze az is kell, hogy Viki szót fogadjon, sőt elfogadja önt abszolút tekintélyként. Ez megvan?

És hát a gyermekeinek is van némi igazsága. Úgy gondolom, elsősorban irántuk és unokái iránt tartozik törődéssel. Ők féltik a saját „jussukat”. Megéri a kétséges kimenetelű pedagógiai kísérlet, hogy elhidegüljenek egymástól a családjával? Egyszóval: gondolja végig!

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes