Kiskosztümben, két keréken

Mielőtt azonban feltenné magának a kérdést a kedves olvasó, hogy miért ragaszkodik ennyire a nagymamájához a fiatal hölgy, leszögezem: „nagyi” egy kerékpár neve, holland gyártmány, kis kosárral az elején, dizájnos sárvédőkkel, igazi álomszép kivitel.

Rita ugyanis már jó két éve csak kétkerekűvel közlekedik mindenhova: legyen szó munkahelyről, színházi előadásról vagy kirándulásról. Munkatársai eleinte múló hóbortnak vélték, amikor fejvédőben, technikai szerelésben, kerékpáron érkezett meg egy reggelen. Ma már azonban nemcsak, hogy megszokták, de egyre többen fedezik fel vele együtt a biciklizés előnyeit.

– Volt idő, amikor mindent elkövettem, hogy autóm legyen. Évekig gyűjtöttem rá a pénzt és előfordult, hogy a munkámból kifolyólag több ezer kilométert is levezettem egy hónapban. Aztán úgy alakult, hogy – megunva a mindennapos ácsorgást a dugóban – arra eszméltem, hogy csaknem másfél éve nem ültem a saját kocsimban. Sőt, hónapokra kölcsönadtam barátoknak. Végül ők tették fel nekem a kérdést: ha úgysem használom, miért nem szabadulok meg tőle? Hiszen akkor már egy ideje – egy gyerekkori barátom hatására – elővettem a kamrában porosodó kerékpáromat, és azzal kerekeztem mindennap a munkahelyemre. Azt mondtam magamnak, hogyha nem csak egy múló fellángolásról van szó, és még három hét után is nap mint nap azzal szeretnék közlekedni, akkor beszerzek egy komolyabb bringát. Így is történt, azóta szinte mindenhova ezzel megyek – avat be a kezdetekbe Rita.

Az elmúlt két év során egyetlen percig sem bánta meg, hogy a biciklizést választotta. Még az sem tántorította el, hogy sokan úgy vélték, Magyarországon a legextrémebb sportnak a fővárosi kerékpározás számít:

– Kétségtelen, hogy az elején sokat jelentett, hogy a lakásom és a munkahelyem között van kerékpárút. Mostanra viszont megszereztem azt a rutint, amivel szinte mindenhová el tudok jutni így, és mi tagadás, az utóbbi években az autósok hozzáállása is sokat változott. Jóval biztonságosabb ma már biciklivel közlekedni, mint néhány évvel ezelőtt.

Ritának szinte minden alkalomra van már bringája. Az említett „nagyin” kívül télen a mindennapokban egy trekkinget (KTM) h asznál, de tavasztól őszig a karbonvázas országúti a favorit. Ma már sem az eső, sem a hó nem veheti el a kedvét, hogy felüljön a drótszamárra.

– Sokáig én is elképzelhetetlennek tartottam, hogy esőben vagy hidegben üljek fel a biciklire. Most viszont azt tartom elképzelhetetlennek, hogy kerékpár nélkül induljak el – mondja. – Ez az életforma nagyon nagy szabadságot ad, szinte újra felfedeztem a város korábban látott részeit, olyan részletekre is odafigyelek, amelyek mellett régen elsiklottam, miközben óvom és nem szennyezem tovább a környezetet. Az az idő, amit reggel és munka után kerekezéssel töltök, kiegyensúlyozottá és mosolygóssá tesz, ráadásul semmilyen más sportra nincs szükségem ahhoz, hogy jó kondícióban legyek.

A mindig is nagy utazónak számító Rita – aki egy szál hátizsákkal bejárta már Kubát,
Dél-Amerika és Ázsia egyes részeit – szeptemberben megtette a híres spanyol zarándokutat, az El Caminót:

– Minden egy véletlennel kezdődött. Az egyik barátomtól kaptam egy e-mailt, ami egy teljesen más programról szólt, amikor a levél alján – mintegy reklámként – megjelent, hogy egy utazási iroda bringautat szervez El Caminóra. Legalább már öt éve terveztem, hogy egyszer elmegyek oda, de inkább csak a távolabbi jövőben gondolkodtam. Ahhoz ugyanis, hogy gyalog nekivágjon valaki, legalább egy hónap szabadság kellene. A hirdetésben az állt, hogy a csoportos túra 14-16 napig tart kerékpárral, én úgy gondoltam, hogy egyedül akár fele ennyi pénzből és fele ennyi idő alatt is megtehető. A repülőre még egy ismerősömmel együtt ültem fel, de magát a túrát már külön-külön tettük meg. A Camino egyébként is az az út szerintem, amit az embernek egyedül kell teljesítenie. Sokféle célból utaznak oda az emberek. A vallási vetülete az egyik ok, aztán sokan spirituális jelentőséget tulajdonítanak az ott húzódó energiavonalaknak, illetve vannak, akik teljesítménytúrának tekintik. 

– Hogy én miért is vágtam bele? – mélázik el. – Azt hiszem, mindhárom ok vezérelt. Bár egyik vallásnak sem vagyok a követője, hiszen azt gondolom, hogy mindegyik ugyanarról – a hitről, a szeretetről és egy felsőbb hatalomról – szól, azért előfordult néhány helyzet az út során, amire már nem lehetett racionális magyarázat. Általában reggel nyolc körül indultam el és este fél nyolc, nyolc körül kászálódtam le a bringáról. Volt olyan nap, amikor reggeltől estig zuhogó esőben kellett teljesítenem a kitűzött távot, és még a technikai esőálló felszerelés is átázott, máskor rekkenő kánikulában úgy, hogy csak egy vizes kendővel a sisak alatt bírtam a tekerést.

A mélypontok mélypontja viszont az a nap volt, amikor kétszer kellett megtennem az 1200-1300 méteres szintemelkedést hegynek felfelé, majd le a völgybe. A szálláson már nem volt hely, és húsz kilométerrel arrébb volt a következő. Nagy nehezen visszaszálltam a bringára, de eltévedtem, és azon a helyen, amit én a szállásnak hittem, egy tehénpásztoron és néhány tehénen kívül az égvilágon semmi sem volt. Na, ekkor minden összetört bennem. Nem tehettem mást, vissza kellett mennem, ismét hegynek felfelé. Újból felültem a biciklire, de erő már nem volt bennem, csak a tudatom akarta. Ez volt az a pont, amikor úgy véltem, nem közhely az, hogy minden fejben dől el. Amikor az ember visszaszáll a biciklire akkor, amikor már az utolsó utáni ereje is elhagyta, az nem lehet más, mint kisebbfajta csoda. Bizton állíthatom, hogy ha idáig eljut valaki, akkor tényleg bármire képes lehet...

A másik haszna pedig az volt ennek az útnak, hogy megismerhettem más kultúrákat, olyan emberekkel találkozhattam különböző országokból, akik előtt ugyanaz a cél lebegett, mint előttem: feszegetni a saját határainkat, végigjárni a zarándokutat. A spanyol államnak nagyon fontos a Camino, anyagilag is dotálják azokat a szállásokat, amelyek részt vesznek benne. Szinte fillérekért meg lehet aludni ezeken a helyeken, és ahogy megérkezik az ember, rögtön étellel fogadják. Azt, hogy honnan jöttem, vagy mi célból, csak később kérdezték. Egyszóval: hatalmas élmény volt.

Rita azonban nem áll meg, újabb utazásokat tervez. Az idei karácsonyt is Ázsiában töltötte, Burmába például csak hosszas ügyintézés után tudott bejutni, ahol az első, egyedül töltött két hét után érkeztek a barátok.

– Eddig mindig úgy alakult, hogy amikor szerveztem egy utat, általában sikerült útitársakat is találni. Ha pedig nem, akkor nekivágok egyedül. Úgy gondolom, minél többet kell látni a világból ahhoz, hogy értékeljük a saját helyzetünket. Januárban megtapasztalhattam Laoszban azt a mérhetetlen szegénységet, amiben élnek, és mi tagadás, sok minden átértékelődött. Az emberek nem zárják az ajtókat, mert nincs mit elveszíteniük. A tányér rizsük mindig meglesz valahogy, a pénzük eddig sem ért semmit, abban a borzasztó szegénységben mégis nyitottabbak, boldogabbak, mint mi. A szegénységet, a szépségeket is látni kell, hát ezért is utazom.

Rita szenvedélyét már megszokta a környezete, sőt sokan csatlakoznak hozzá. Még édesanyja is belépett a kerékpárosok táborába és mostanában ő is lelkesen teker és – odafigyelve a biztonságra – válogat a fejvédők és egyéb tartozékok között. Az újból felfedezett szabadsággal, a biciklizés által nyert pozitív életszemlélettel sokan könnyen azonosulnak. Az interjúról hazafelé el is gondolkodtam: ha félreraknám azt a pénzt, amit havonta a BKV-bérletre költök és inkább egy jó kerékpárt vennék, nem kellene bosszankodnom a túlzsúfolt, kiszámíthatatlan tömegközlekedés miatt. Lehet, hogy én is mosolygósabban, derűsebben érnék haza és még a méregdrága fitneszbérletről is lemondhatnék. Komoly dilemma, de érdemes lenne megpróbálni...