Csenger felé, félúton

Szalad, nyitja az ajtót, nyújtja a kezét: valamilyen Elemér. Frissen borotvált arc, nyűtt dzseki és jéghideg tenyér. Mondja, hogy Sopronból jön és Csengerbe tartana, csak nem nagyon akarják felvenni az embert. Pont egy hete indult, s még mindig csak itt tart. Hitetlenkedve nézek rá, nem értem, hol kódorgott eddig.

– Pénz nélkül, uram?! – néz vissza megbocsátóan, és mélységesen elszégyellem magam. Mert könnyű nekem, csak beülök az autóba és mehetek. De mit tegyen az, akinek napok óta két tízforintos csörög csupán a zsebében, három napja csak két kiflit meg egy zsömlét evett, s egy hete, mióta elindult, vasútállomásokon éjszakázik, benzinkutakon borotválkozik. Ma hajnalban például a gyöngyösi állomáson aludt – már ha alvásnak lehet nevezni a didergést. Az utolsó vonatok után bezárják az állomást, marad a pad, a park, a bokor. – Nem is a hideg a legrosszabb – dörzsöli a kezét fázósan –, hanem a félelem, hogy álmunkban kihúzzák a fejünk alól a táskát.

Újdonsült ismerősöm hatvanéves, húsz éve elvált, és az utóbbi éveket különféle lovastanyákon töltötte. Pesti fiú volt, de katonakorában megismerkedett egy fehérgyarmati lánnyal, összeházasodtak és Szatmárban építkeztek. Vasutas lett, majd hamarosan mozdonyvezető. Járta a megyét, az országot – és lassan elhidegültek egymástól. Elváltak, Elemér költözött. Jó messzire, Székesfehérvárra, de szeretett ott lenni. Kapott szép szolgálati lakást, meg kapott egy mozdonyt, a Balaton menti vasutakon szolgált. Aztán jöttek a leépítések, utcára került ő is.

– Egy zsák pénzzel – mondja –, legalábbis én azt hittem, hogy ötszázezer forint egy zsák pénz. Amiből kezdhetek valamihez. De a pénz elfolyt, a szolgálati házból kitettek, ott találtam magam az utcán. Akkor kezdtem el lovászkodni. Imádtam. A lovak is engem. De Sopronban nagyon ráfizettem. Kezdetben nem volt semmi gond, a gazdám rendesen fizetett, de tavaly már csak koszt-kvártély – igaz: cigi, ital is – jutott. De hát az ember pénz nélkül mégse lehet meg ebben a világban. Könyörögtem én is, hiába. Pedig dolgoztam rendesen. Tizenöt ló volt a kezemen, mindegyik mintha a saját gyermekem lett volna. A gazda azonban csak mosolygott, azt gondolta, pénz nélkül úgyse megyek el tőlük. Nem tudta, hogy hamarosan megkapom az első nyugdíjamat, s úgy otthagyom őket, mint Szent Pál az oláhokat.

Úgy is történt. Igaz, még csupán az értesítés ment, hogy majd március végén érkezik a pénz, de neki annyi is elég volt. Elbúcsúzott a lovaktól, s nekivágott a világnak. Csengerbe igyekszik, a régi katonacimborájához, akinek nagy családja van, de a háza is nagy, és egy kis részt átenged neki. Cserében segít majd fát metszeni, almát szedni, gazdálkodni; meglesznek békében, barátságban. Csak a lovak fognak hiányozni – száll ki Rohodnál nagyokat sóhajtva. Megvigasztalom: lehetnek még neki lovai. Reménykedve néz vissza: – Maga is úgy gondolja?

Már Mátészalkán járok, tankolni akarok, amikor az anyósülésre esik a tekintetem. Két tízforintos csillog rajta. Eleméré lehet – vajon szándékosan hagyta itt, vagy csak kicsúszott a zsebéből? Én biztos vagyok az előbbiben.