Ismeri a tízezer órás szabályt?

A fenti kérdésekre a hétköznapi életben többnyire nem túl komplikált a válasz: ha a gyerek rossz, buta, a szülők előszeretettel hivatkoznak a másik fél „hibás” génjeire, míg jó gyerek esetében saját sikeres nevelési módszerüket méltatják. A szakemberek válaszai alapvetően két csoportra osztják a témáról gondolkodókat: nevelés- és öröklődéspártiakra. Ez utóbbiak egyik legszélsőségesebb példája Szent Ágoston, aki meg volt róla győződve, hogy Ádám és Éva eredendő bűne örökletes, generációról generációra száll át, és az egész emberiséget fogja kísérteni.

Az 1930-as években az amerikai Margareth Mead Új-Guineába utazott, és ott részletesen tanulmányozta három törzs – az arapes, a mundugumor és a csambul – kultúráját. Főleg a nők szerepe érdekelte. A békeszerető arapeseknél a gyerekek nemükre való tekintet nélkül olyan nevelésben részesültek, amit mi tipikus női nevelésként jellemeznénk. Az eredmény? A kicsik és a nagyok egyaránt hihetetlenül barátságosak és toleránsak voltak. A veszélyes kannibál mundugumorok olyan nevelési elveket vallottak, amit az ókori spártaiak is megirigyelhettek volna – a törzs tagjai mindannyian érzelmek nélküli, kemény, nagyon agresszív felnőttek és gyermekek voltak. A csambul gyerekeknél különbséget tettek a fiúk és a lányok között, de pontosan fordítva, mint ahogyan nálunk szokás. Ennek eredményeképpen a felnőtt férfiak önállótlan, lelkizős, zsörtölődő lényekként leginkább azzal foglalkoztak, hogy mit vegyenek magukra, míg a nők szereztek élelmet, gondoskodtak a családról. Vagyis ez a kutatás akkortájt megerősítette a környezet, a kultúra, a nevelés uralmát a gének fölött.

Mára természetesen sokat árnyalódott a kép, de a szülők alapvetően a két véglet között mozognak. Általában a szabadelvű szülők hisznek az öröklött tulajdonságok mindenhatóságában, ezért hagyják a gyermeküket csak úgy nőni, mint a fű, úgyis olyan lesz, amilyen neki meg vagyon írva. Akik viszont a nevelés fontosságában bíznak, sokszor tudatosan megterveznek mindent, már egész pici kortól programokat, különórákat, foglalkozásokat szerveznek a gyereknek, hogy az a lehető legtöbbet kapja.

Mindenre tudunk példát hozni: jól és rosszul sikerült örökbe fogadásokra, ahol ugyebár a gének szerepét kizárhatjuk, vagy olyan házaspárokra, amelyeknek az utódjai annak ellenére „félresikerültek”, hogy nehezen tudnánk belekötni a nevelési módszerükbe. Ha a sikeres emberek életét megnézzük, megtaláljuk a kö­vetkező címszavakat: kiemelkedő tudás, támogató család, segítő pártfogók, kulturális közeg, na és persze a szerencse.

Ehhez tette hozzá nemrégiben a svéd K. Anders Ericsson az úgynevezett 10 ezer órás szabályt. A berlini zeneakadémia hegedűs hallgatóit három csoportba (ragyogó tehetségek, jók, illetve közepesek) osztotta. Mindegyikük ötéves kora körül kezdett zenélni, és akkoriban heti három órát gyakoroltak. Akik a legjobbaknak bizonyultak, 14 évesen már heti 16 órát játszottak – hiszen motiválta őket a zene szeretete, a sikerük, a tehetségük. Húszéves korukra 10 ezer óra gyakorlás állt mögöttük, szemben a má­sik két csoport 8 és 4 ezer órájával. Az eredmények azt is sugallják, hogy ha valaki elég tehetséges ahhoz, hogy bekerüljön egy magas színvonalú iskolába, onnantól kezdve az különbözteti meg a ragyogó tehetséget a többiektől, hogy sokkal keményebben dolgozik a céljaiért.

Valami hasonló tapasztalás birtokában lehetnek a kínaiak is, ugyanis azt vallják: aki képes pirkadat előtt kelni az év 360 napján, az gazdaggá fogja tenni a családját. Elgondolkodtató, hogy nálunk az ő boltjuk nyit legkorábban, és zár legkésőbb...