Opel Astra 1,6 Enjoy: rendszerváltás

Úgy tűnik, a világválság kifejezetten jót tett az Opelnek. Rákényszerítette, hogy felébredjen a tespedtségből és elkezdjen végre versenyképes autókat csinálni. Ilyen az Insignia és az új Astra is.

Az Astra a kevésbé tehetős európai országokban az autózás alfája és omegája – nálunk a Suzukival karöltve. Ennek megfelelően mindig unalmasan nézett ki kívül-belül, nem volt túl jó vezetni, viszonylag megbízhatónak ismertük, szolid áron. Az új generáció szakít a hagyománnyal és annyira megfogja a szemet, mint a kategória legdivatosabb tagjai – leginkább a Civic-hez hasonlítanám.. Pontos arányok, összehúzott szemek, domborodó vonalak, szélre kitolt kerekek. A hátulját sem rontották el, sőt talán az lett a legszebb.

És a legnagyobb meglepetés: a belvilága sem rontja le el az eddig kialakult pozitív képet. A piros műszerfalborítást – ami természetesen opció – leszámítva ízléses és otthonos belső fogad. Nyoma sincs a spórolós műanyagoknak, az elnagyolt részleteknek, a rossz fogású kormánynak. Még az ülés is kényelmes lett, már kihagyhatjuk a gyógytornát is egy-egy hosszabb út után. Nem uralkodik poroszos rend a középkonzolon: bár elsőre nem találunk meg mindent, de a keresgélés-próbálgatás egyáltalán nem kellemetlen művelet. Öröm egy-egy részletre felfigyelni, nyomkodni a gombokat a kormányon. A kilátás viszont elég szegényes, sőt hátrafelé kifejezetten zavaró, hogy semmit nem látni, nagyon kell hát a tolatóradar. A tesztautóban volt tempomat is, ami érthetetlen módon folyamatosan kikapcsolt, használhatatlanná téve az amúgy hasznos extrát. Hogy ez egyedi hiba-e, nem tudni, mindenesetre mielőtt a kocsit elhoznák a szalonból, próbálják ki.

Az autóban a hagyományos 1,6-os motor ketyegett, ami bizony már nem mai csirke. Persze ettől még teljesen elég a mindennapi használathoz – ha élményautózni akarunk, a turbós benzinesekkel kell megbarátkoznunk. A 115 lóerő nem hangzik rosszul, de az sem elhanyagolható, hogy 1,3 tonnánál is nehezebb autóról beszélünk. A gyorsulási menővert tovább rontja a hosszúra áttételezett váltó, de ha már elértük az utazósebességet, azt könnyedén tartja. Az extraként vásárolható FlexRide rendszer jópofa dolog, de nagyobb a füstje, mint a lángja. A középkonzolon található két kapcsolóval állíthatunk Sport vagy Tour üzemmódot. A különbség annyi, hogy az előbbinél feszesebb futóművet és élénkebb gázreakciókat kapunk, s a műszerfal világítása fehérről pirosra vált – míg az utóbbival lágyabban közlekedhetünk. Sok értelmét nem láttam, mert nem lesz tőle sem sportautó, sem lágyan ringó luxushintó, bár játszani azért jól lehet vele. Persze ez nem von le semmit a futómű értékéből, amely magabiztosan veszi a kanyarokat, jól reagál a váratlan kormánymozdulatokra és bírja a nagy sebességet is – s teszi mindezt a legnagyobb csendben.

Közel került az Astra a legjobban áhított sikerhez, a Golf legyőzéséhez, átkozottul közel. Jobbára csak másodhegedűsként muzsikált az elmúlt tíz évben. Külsőre azonban most megtörtént az áttörés: egyértelműen szebb, mint a VW hatodik generációs alsó-középkategóriása.. Belül csak paraszthajszálnyi a különbség, s a Golf még mindig jobban van összerakva. A kocsi ára ötmillió alatt marad egy picivel, s azt kell mondjam: megéri.

Bármelyik fotóra katitntva megnyílik a képgalériánk!