Megalázó munkakörülmények

Például a vezetőnő azt mondja a beteg beosztottjának: szégyellje magát! A cég hatalmas állami támogatást kap a sérült emberek foglalkoztatásáért, ebből telik a vezetőknek céges telefonra, gépkocsira. A nyomorult asszonyok pedig dolgoznak 50-60 ezer forintért. Egész munkaidő alatt térfigyelő kamerák ellenőrzik, dolgoznak-e elég gyorsan, nem pihennek-e meg véletlenül… Van joga egy nonprofit szervezetnek normát szabni, száz százalékot követelni? Rendelkezhet-e a vállalat a dolgozó összes szabadságával? Ez a XXI. század? Mi történt, hogy tarthatunk itt?

Nekem szerencsém van, aránylag jó a munkahelyem és nem aláznak meg. De a barátnőm egy ilyen helyen kényszerül dolgozni, mivel semmi más lehetőség nincs a környéken. Azt látom rajta, hogy napról napra fáradtabb és keserűbb, egyre elgyötörtebb. Meg sem merem írni a vállalat nevét, de még a települését sem, mert félünk a megtorlástól.

Üdvözlettel: „Keserű kenyér” jelige

Kedves Asszonyom!
Az ember szíve összeszorul, ha ilyen levelet olvas, igazán együtt érzek a barátnőjével. Kaptam már hasonló levelet, de akkor könnyen tanácsoltam a levélírónak, menjen el, hagyja ott az embertelen céget – mert ő még fiatal volt és akadt más lehetősége. Úgy látom, az ön barátnőjének nincsen.

Nagyon nehéz mit mondani. Mert hát persze, senkinek sincs joga megalázni a beosztottját, meg a nonprofit szervezetet biztosan nem normahajszolásra találták ki, meg szégyenletes a bér. Mindez így igaz – és most mire mennek vele?! Ha megírta volna a pontos helyet, akkor tudja, mi történik? Mondjuk, elmegy egy riporterünk, aki elkezdi faggatni az asszonyokat, akik persze nem mernek semmit mondani.

Persze ha lenne szakszervezet, ha lenne az asszonyoknak egy bátor szószólójuk, ha merne valaki munkaügyi bírósághoz fordulni, ha lenne a településen egy olyan politikus, aki felvállalná ezt az ügyet… De tudom, hogy mindez nincsen, mert nem olyan időket élünk. Hanem olyanokat, hogy mindenki befogja a száját, mert félti azt a kicsi darab kenyerét.

Nem tudom, hány éves a barátnője, meddig kell még tűrnie ezt a sorsot. De az a legrosszabb, ha idegességét, keserűségét családjára, párjára zúdítja. Hiszen egyetlen menedék a magánélet, a család, a barátok. Próbáljon ott vigaszt találni.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes