Pénzfüggő fiatalok

A gyerekeket most is szeretem, de szomorúan látom, hogy egyre kevésbé hat rájuk a nevelésem. Különösen az utolsó tíz évben vettem észre, hogy nem érdekli őket sem az irodalom, amit tanítok, sem a könyvek, de még az osztályfőnöki órák sem. Valaha nagyon várták akkori tanítványaim a heti egy „ofő” órát, amikor megvitattuk az élet kisebb-nagyobb kérdéseit. Ma üres, unott arckifejezéssel néznek rám, ha csak megpendítek is valami kicsit bonyolultabb témát. Ha mégis kialakul valami vitaféleség, már örülök. Annak persze nem, hogy jóformán minden gondolatuk a pénz, illetve a fogyasztás körül forog. Ez egy elég jómódú üdülőfalu, az osztályomba járó gyerekek között egy sincs, aki kifejezetten szegény lenne, igaz, kirívóan gazdag sem. Tehát nem arról van szó, hogy teljesületlen vágyaikat élik ki ábrándozásokban. De más nemigen érdekli őket.

A fiúk mind üzletemberek akarnak lenni, netán hivatásos pókerjátékosok, a lányok a médiába készülnének, a legszebb modellek akarnak lenni, és mindezt azzal indokolják: jól lehet keresni. És már egyikük sem készül orvosnak, tanárnak, festőművésznek vagy óvónőnek lenni… Arról már nem is beszélek, hogy a legelemibb illemszabályokkal sincsenek tisztában, úgy esznek, mint a háromévesek, kézzel és legfeljebb kanállal. Pedig az osztálynak legalább a fele egyke, a szülőknek lenne idejük foglalkozni velük…

Most biztosan sokan mondanák: a tanár dolga emelkedettebb dolgokra tanítani a gyerekeket. Erkölcsre, illemre, a munka becsületére. Próbálkozom én is. És már attól is boldog vagyok, ha a harmincból négy-öt gyerek szemében látok valami megértést és érdeklődést. De az is lehet, hogy én fáradtam el így az utolsó előtti tanévem után.

Üdvözlettel: Erzsébet

Kedves Erzsébet!
Valóban, sok volt ez a negyven év, ebből 36 ugyanabban az iskolában. Azért az nem véletlen és szerintem nem is luxus, hogy némely – igaz, nálunk jóval gazdagabb országban – a tanárok hétévente kapnak egy év szabadságot, amelyet feltöltődésre, pihenésre, továbbképzésre, élményszerzésre használhatnak. Tényleg nem könnyű a mai gyerekekkel, s a legjobb tanár sem tudja teljesen ellensúlyozni a sok iskolán kívüli hatást. De vigasztalja az a négy-öt figyelő tekintet, az, hogy nem csupán pusztába kiáltott szó, amit mond. Ne legyen keserű és szomorú, gondoljon hosszú pályája szép eredményeire, hiszen az egész életmű számít. Ha jövőre nyugdíjba megy, élvezze a pihenést, mert megérdemli.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes