Adják vissza a gyermekeimet!

– Béna lettem, semmit nem érzek, látod? – üti jobb kezével mozdulatlan lábait. – De belenyugodtam, hidd el. Csak abba nem, hogy elvették a gyerekeim.

Sipos Gáborné Pálfi Rita kislányos hangját hallgatom a Pécsi Malomvölgyi Szociális Intézet udvarán. Nem egy kerekes székbe kárhoztatott, negyvenéves, meggyötört nő ül velem szemben. Sokkal inkább egy szeplős, konok kamasz néz félszeg bizalmatlansággal rám. Akit nem kell sajnálni, akin nem kell segíteni, és akit szeretni is csak óvatosan lehet.

– Nagy szegénységben éltünk Pécsbányatelepen hármasban. A fiaim hét- és tízévesek voltak. A nagybani piacon dolgoztam egy zöldségesnél. Igényeltem szociális bérlakást, de nem kaptam. Fel kellett törnöm egy üresen álló házat, hogy legyen hol laknunk. De a gyerekeimre mindenben számíthattam. Télen együtt mentünk az erdőbe tűzifáért. Az egész utca olyan volt, mint egy nagy család. Sok öreg élt benne, mindenkinek segítettünk – emlékszik vissza, miközben sodor magának egy cigarettát.

A cseresznyeszedésre is a szomszéd néni kérte meg, három évvel ezelőtt, májusban. Fel is mászott a fára. Az ág viszont letörött alatta.
– Többet nem fog lábra állni, közölte velem a kórházban az orvos. Egyetlen könnycseppet sem ejtettem. Majd megmutatom, hogy nem olyan családból származom, gondoltam. De az orvosnak igaza lett. Az eséstől eltört a gerincem, a velő is sérült.

Három hónap kórházi kezelés és kilenc hónap rehabilitáció következett. A gyerekek a nyarat a szomszédoknál töltötték, ám amikor elkezdődött az iskola, az idős emberek nem vállalták tovább a felügyeletüket. Ritához levél érkezett a gyámügytől: fiai nevelőszülőkhöz kerülnek.
– Nagyon kiborultam. Aztán arra gondoltam, még mindig jobb, mintha intézetbe vinnék vagy szétválasztanák őket. Engem világéletemben magamra hagytak, ez az, amit nem akartam a gyerekeimnek. Elkezdtem harcolni értük.

Küzdött a tehetetlen testével, a tönkrement idegpályáival, a lehetetlennel. És ha lábra nem is állt, de megtanult egyedül mosakodni, öltözködni, mosni, főzni és kiülni a kerekes székbe. Hamarosan átkerült a rehabilitációs kórházból a szociális otthonba. A sikerek itt még nem értek véget.
– Könyörögtem, hogy szerezzenek munkát, mert dolgozni szeretnék. És tessék, ezt is megkaptam – csillogó szemmel mutatja a színes rongylámpát, amit újrahasznosított anyagból hurkol. Mert igaz, hogy mára szabadságot kapott, de ilyenkor sem pihen. Tűz ránk a nap, visszavonulunk a pici kétágyas szobába, benne összesűrített élete: könyvek a polcon, ruhásszekrény, hűtő, ágy – tigrises pléddel letakarva – és fal: tele színes gyerekrajzokkal. Egyiken felirat: Édesanyámnak anyák napjára sok-sok szeretettel.

– Azt is elértem, hogy a fiaimat ne csak egyetlen órára, hanem kéthetente egy egész napra megkaphassam. Olyankor még focizni is szoktunk. Vettem nekik számítógépet, de sajnos ahhoz kicsi itt a hely. Viszont ezt nézd!
Már kint is van a szobából, olyan ügyesen cikázik, mint a villám. Az ajtó előtt álló, bordó robogóra mutat.
– Ezzel bárhova elmegyek a városban, vittem már őket cirkuszba és fagyizni is szoktunk.
Rita a robogón kívül beavat még valamibe: kibérelte az intézeti kisbuszt sofőröstül, hogy augusztusban két kolléganőjével elvigye a gyerekeit a Balatonra. Ő sem járt még ott soha.

– Látod ezeket az embereket? – mutat végül az udvarra. – Én a balesettel mindent elveszítettem: családot, barátokat. De kaptam helyettük Embereket. Csak a fiaim hiányoznak, borzasztóan. Viszont van munkahelyem, és már csak egy szociális bérlakás kell, hogy újra összebújhassunk esténként hármasban, ahogy régen.