Bizalmatlansági elv

Némi magyarázatra szorul: miképpen lehetséges milliónyi kilométert levezetni úgy, hogy közben még csak egy koccanás se (lekopogtam, bal kézzel, hármat, valódi fán, alulról felfelé) ért utol? Főképpen persze: szerencsével. Amolyan irányított mázlival. Amikor a sofőr nem bénázik, sőt nyomja rendesen, de azért mindig résen áll (ül), keresi-kutatja, ugyan honnét csaphat le rá a baj.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy kiváló pilóták tanítottak vezetni. Abból a fajtából, akik legalábbis híres raliversenyzőt látnak-remélnek minden egyes mazsolajelöltben. Nem unottan, ásítozva darálják le a kétórásra szabdalt kötelező penzumot, hanem szeretnének újabb és újabb remek sofőröket jogosítványhoz segíteni.

Laci bácsi, első mesterem rögtön a mély vízbe dobott. (Vagy inkább lökött.) Első kérdésére máris rávágtam: a közúti közlekedés sziklaszilárd, gránitkemény alapja a bizalmi elv. Ha jómagam megtartom a közlekedési szabályokat, akkor joggal várhatom, hogy mások is megteszik azt. Gúnyos kacajt hallottam: „Édes fiam, jó úton jársz a temető felé!” Éppen kettesből váltottam hármasba, így a túl korai száguldás izzasztó élménye közepette nem mertem felé fordulni, de ő profilból is jól látta megnyúlt ábrázatomat. „Ez neked a bizalmi elv? Pancser! Sose nősülj meg, ne maradjanak utánad neveletlen árvák!” – zuhogtak rám a szavai.

Hamarosan leparkoltunk. A szemembe nézett, s kedvesen, tagoltan elmagyarázta. Bizalmi elv…? Az egyik közlekedő társ most szökött a börtönből, üldözi a rendőrség, szorultságában fittyet hány minden szabályra. A másik az őrület határán billeg, s tuti, hogy akkor tör ki rajta elemi erővel, mikor a közeledbe ér. A harmadik lopta a jogosítványát, összevissza nyomogatja a pedálokat, tekergeti a kormányt, míg végül rendesen neked csapódik. Az életedre törnek elölről, hátulról, felülről, oldalról, alulról. De te nem hagyod magad! Ismered ámokfutásukat, pusztító céljaikat, nemtörődömségüket, alkalmatlanságukat! Ezért mindent elkövetsz, hogy túléld azt a napot, a következőt, az utána következőt és így tovább. A főszabály pedig: a bizalmatlansági elv. Folyton résen vagy, mindenre figyelsz, nem hiszel senkinek. Ez az életben maradás törvénye. Ja és persze: tanulj meg vezetni. A kezeddel. A lábaddal. A szemeddel. A füleddel. Az orroddal. A nyakaddal. A gyomroddal. A hátgerinceddel. Minden porcikáddal. S legvégül: kocsikázz vagy öt évig, miközben sose hidd el magadról, hogy már tudsz autót vezetni. Így – talán – lesz némi esélyed a túlélésre…

Akkoriban, négy évtizede, éppen hogy elkezdődött a motorizáció a mi kis hazánkban. De az első valódi leckét semmi sem verhette ki a fejemből. Főképpen ezért írhatom le most e sorokat.