Csodás lett a papi béles

Mikor a Fodor házaspár szőlőlugasos kis házában a papi bélest említem, a 74 éves Erzsike néni felnevet:
– Az már igaz, nálunk sütemény nélkül megállna az élet! A férjem édesszájú, s ha nincs itthon majszolnivaló, rögtön sopánkodik: akkor én most mit egyek?

A 78 éves Sanyi bácsi erőnlétének szemmel láthatólag csak használtak a sütemények. Ám Erzsike néni gyengélkedik: fájó csípője miatt jár kezelésekre. De a sütéssel nem hagyott fel. Szombaton mindig az asztalra kerül a gyúródeszka. Elém meg a diós, lekváros aprósütemények. Bár már egy hete készültek, az élesztős tészta puha és finom. Az anyai nagymama receptje ez is, aki hadikifli néven jegyezte be a füzetecskéjébe – tán mert az ura elesett a háborúban.

– Nagymamámtól tanultam mindent, tizenkét évesen már sütöttem. Papi bélest is, mert eljegyzésre, lakodalomra, keresztelőre, disznóölésre elhagyhatatlanul az asztalon kellett lennie. Egyházi ünnepekre, falunapokra is sütöttem.

– Mi is az a papi béles?
– Nagyon régi helyi jellegzetesség, nem tudjuk, ki találta ki. Rétesféle, de mégsem az. Igazából liszttel, tojással, pici sóval, langyos vízzel deszkán kigyúrt tészta, mint a hosszú- vagy cérnametélt. Gyúrás után pihentetem, aztán körbe-körbe járva az asztalt, tenyérrel hártyavékonyra nyújtom. Utána olvasztott vajjal vagy margarinnal az utolsó centiig bekenem, és addig hajtogatom, míg kisebbfajta kocka lesz belőle. Hűtőbe teszem, hogy a rákent zsiradék megkeményedjen, majd újból két lappá kinyújtom. A tepsiben közé kerül a töltelék: főleg túró, de lehet almás, diós, mákos is.

– A túró az igazi! – szól közbe Sanyi bácsi. – Az a hagyományos. A múlt század húszas éveiben a faluszélen volt a Kocsmapart, rajta vendégfogadóval. A Miskolc–Mezőcsát között járó fuvarosok nemcsak borért álltak meg ott: a hejőpapi asszonyok rendre kihordták és árulták a túrós papi bélest, ami mindég elfogyott. Még ötvennégy éve is, mikor összeházasodtunk. De az asszony sosem árult, ő csak magunknak és a lagzikba sütött.

– Fél kiló tésztához a töltelékbe kilónyi túró kell – folytatja Erzsike néni. – Aztán egy tojássárgája, habbá vert fehérje, cukor annyi, hogy édes legyen. A párom szerint, mert ő volt a vőfély, úgy háromszáz lagziba vittem belőle. A nagyapám meg a zserbót imádta, mindég kunyerált: „Kislányom, süssél nékem zsebrót”. Mert ő így hívta. Sütöttem is, meg kőttest, fánkot, csörögét. Két fiunk, négy unokánk, de még Csöpi kutyánk is ácsingózik értük. A menyeim is remekül kitanulták.

Fodorék tősgyökeres papiak. Amikor Sanyi bácsi 24 évesen elvette a 20 éves, szép, karcsú Erzsikét, nem tudta, hogy konyhatündére a főzésben miként remekel. A sütemény csak megédesítette a szerelmüket, ami mára óvó szeretetté vált. Kérdi a mamát: fájós derékkal miért kell minden vasárnap olyan ebédet rittyentenie, ami egy hadseregnek is elég?

Hadikiflivel teli szájjal, szívemben picinyke irigységgel hallgatom Fodorékat. Fél évszázadnál is éltesebb házasságukat aligha a csirkepörkölt és túrós béles tartja össze mindhalálig.