Létezik szerelem a kutyáknál?

 (Nem tudom, melyikünk vethet bármit is a másik szemére, de azért jó, ha tudjuk: az ember egyik büszkesége az állatokénál állítólag jóval fejlettebb erkölcsössége lenne…)

Mindez azért jutott eszembe, mert eleddig azt hittem, a kutyáknál semmit sem számít a küllem, a méret, a fajon belüli különbség. Persze leszámítva például azt, hogy az illető négylábú hölgy avagy úr, hogy fiatal vagy öreg, agresszív vagy szelíd természetű, de azzal – gondoltuk eddig –, hogy mondjuk az egyik farkaskutya, a másik pedig egy spániel, kutyáéknál nem nagyon törődtek.

A Kutyapostás is hajlott mindezt elhinni, leginkább azóta, hogy hallotta – és emlékei szerint e hasábokon már tovább is adta – egy tacskó és egy kaukázusi medveölő beteljesült szerelmének történetét. Ahol is a tacskó volt a férfi, aki állandóan ott koslatott a tüzelő medveölőlány körül, a tulajok meg csak nevettek, hiszen a nászhoz legalább kétemeletnyi különbség hiányzott. Gondolták a gazdik – de nem így a szerelmesek. A lány oldotta meg a magasságbeli problémát: ásott magának egy terjedelmes gödröt, belefeküdt, így teremtve elérhető pozíciót törpe udvarlójának…

Na de térjünk tán át a Kutyapostás véleményét megváltoztató történésekre. A szomszédságunkban élt egy kutyapár: egy berni pásztor és egy kisebbfajta keverék. Nem voltak barátságosak, amikor előttük sétáltunk a Kutyapostás ugyancsak berni pásztor Simonkájával, morgással vegyes ugatással fogadtak bennünket. Igen ám, de a berni öreg volt, s egy napon meg is halt. És akkor a kis keverék egy pillanat alatt elfogadta társának Simont. Pontosan úgy viselkedett, mint egykori párjával: ugrált rá, nyalogatta a száját, rohangált körülötte; futtában is átölelte azt a kutyát, akit előző nap még vicsorogva utált. Egészen biztosan a „berniség” tévesztette meg: lám, hát itt van az ő párja, talán rosszul emlékszik, hogy mintha elvitték volna, pedig dehogy vitték, itt van, és újra lehet szeretni…

A forma fontosságáról végképp egy macska győzött meg. A történet egy másik berni pásztor, egy bizonyos Rozika házánál történt. Simon és Rozi az utcán csatangolt, a Kutyapostás meg a kapunál beszélgetett a szomszédokkal, mikor előjött Róza macskája. Üldögélt a kapuban, ahová viszont Simon érkezett vissza először. A macska hozzá rohant, a lábához dörgölődzött, fejét bújtatva a bozontos mellkasba, aztán majdnem elájult, amikor megérkezett Róza is. A macska zavartan pislogott, hogy akkor mégis melyik az ő kutyája?

Ha Simon nem imádná a macskákat, gyorsan kiderült volna…