30 évesen vénlány

Persze nem is olyan kicsi, hiszen már 30 éves, de a 72 éves mamijának még mindig ő a kedvence. Pedig van még másik három unokám, őket is szívből szeretem, de Kingát, mint elsőt, mindennél jobban.

Éppen ezért nagy a bánatom miatta. Itt van ez a szép, kedves lány, felelős állásban, nem rossz anyagiakkal, és még mindig nincs férjnél! Nem tudom, milyen átok sújtja, de mindig rossz és még rosszabb alakokba gabalyodik bele. Olyanokba, akikről már messziről látszik, hogy nem valók melléje, de még más épeszű nő mellé sem. Most is együtt él a barátjával, immár fél éve.

Ez meg valami művészféle, hát elvenni nem fogja, az már biztos. A nagyapja – az uram – még nem is tudja, hogy összeköltöztek. Senki nem meri neki megmondani, mert ő elég régimódi, nagyon odalenne, tán bele is betegedne. Már így is azon búsong, vénlány lesz a legszebb unokája. Pedig mindig is arról álmodoztunk, hogy Kingának hatalmas esküvője lesz, kétszáz vendéggel a városunk székesegyházában. Amikor ezt múltkor nagy ravaszul, finoman megemlítettem a lánynak, csak nevetett. Esze ágában sincs férjhez menni, szülni, besavanyodni. És ne filózzunk mi ezen. Ehhez mit szól, Ágnes?

Üdvözlettel: Margó

Kedves Margó!
Amikor levelének elején tartottam, ijedten vártam, mi az a nagy baj ezzel a jól sikerült unokalánnyal. Aztán megnyugodtam: semmi, csak az, hogy harmincéves korában nincs még férjnél. Vénlány? De régen nem hallottam már ezt a kifejezést. De talán nem is véletlenül halt ki a közbeszédből. Mert hát, ha jól körülnéznek, manapság a fiatalok egyre később alapítanak családot. A huszonévesek és a harmincas éveik elején lévők pedig jelenleg gyakrabban választják a nem hivatalos együttélést, mint a házasságot. Hogy ez jó-e vagy rossz, másik cikk témája lenne. (A gyermekvállalás szempontjából biztosan rossz!)

Ami pedig a levelét illeti, tényleg csak az unokájával tudok egyetérteni: ne „filózzanak” ezen. Egyrészt azért ne, mert unokájuk még sokszor megváltoztathatja terveit. Másrészt pedig, rég elmúltak azok az idők, hogy a nagyszülők beleszólhattak felnőtt unokájuk életébe. Még csak szelíden se tegyék. De még a fejüket se csóválják szép és önálló, felnőtt ember unokájuk élete láttán. Még maguk közt sem. Előtte meg aztán különösen ne. Majd úgyis kialakul, de akárhogyan is lesz, a nagyszü­lőknek más dolga nincs, mint elfogadni és szeretni az unokát, úgy, ahogyan van.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes