Lehullt a lepel a táncosnőről

Vörös lepelbe burkolózva táncol, oszmánlijának bordó bársonya és aranyszegélye ki-kivillan a fátyol alól. A háttérben dzsámi, a középkori makedón népzenét játszó zenekarból kitűnik két török hangszer, a tavuk és a zurna hangja. Előbbi a ritmust diktálja, utóbbi a klarinéthoz hasonló hangon szól. Aki pucér hasak és érzéki vonaglások reményében jött ki a térre, már e ráhangolás alatt pontosíthatja a hastáncról alkotott elképzeléseit. Indzsi Deniz öltözete ugyanis nyakig zárt.

– Ami manapság a hastánc szó hallatán a legtöbbeknek eszébe jut, az a huszadik század első felében kialakult revüsített változat. Sokkal erotikusabb és kihívóbb, mint a hagyományos török hastánc, amiben a rejtett nőiesség uralkodik – igazított el Indzsi.

Nézzük, amint lágy, kecses mozdulatokkal lépdel a színpadon: először csak finoman, majd egyre tüzesebben. Lehull a lepel (uraim, korai az öröm, a ruha marad), a táncos mind önfeledtebben adja át magát a mozdulatoknak. Aztán megjelenik egy férfi is, veri a tavukot, s kezdődik a játék. Kerülgetik egymást, incselkednek, távolodnak és közelednek, míg végül teljes összhangban egybeforrnak.

Indzsi Deniznek a vérében van a ritmus: török származású nagymamájától tanult hastáncolni, ötéves korától minden nyarat nála töltött. Másfél évtizedig kellett gyakorolnia, mire felléphetett a törökországi Izmirben.

Élőzenére így mozogni csak rutinos táncos tud. Ám hogy képes lesz-e táncra perdíteni a téren összesereglett nyolcszáz embert, s ezzel visszaszerezni az angoloktól az egyszerre legtöbben hastáncolók világrekordját, arra kíváncsi vagyok. Önszántunkból jöttünk, de senki nem figyelmeztetett, hogy a köztéri lámpák ennyire megvilágítanak bennünket… Indzsi azonban nem hagy gondolkodási időt:

– Betanuljuk a koreográfiát. Tíz percünk van rá, utána indul a zene. Igen, a Guinness-zsűritagok itt vannak. Tehát kéz kecsesen a magasba, lent indul a csípőnyolcas: mintha egymás után két férfihoz akarnánk dörgölőzni, hol jobbra, hol balra.

Minden résztvevő próbálja levetkőzni – ha mást nem is – a gátlásait. Aztán a nagykabátot sem ártana, mert a hideget már régen nem érezzük, ez a nyavalyás táska is egyre csúszkál az oldalamon… De csak ne panaszkodjam: az előttem állónak kisgyerek ül a nyakában.

Indzsi kitartóan vezényel, indul a rekordkísérlet. A zenészek nyomják, mi tipegünk előre-hátra, forgunk, riszálunk. Mellettem egy srác hastáncol. Törökhonban ezen nem csodálkoznának, ott a fiúkat tizenkét éves korukig főként az édesanyák nevelik, tőlük a csemeték elleshetik a táncot. Aztán letelik az öt perc, megszólal a gong. Hurrá, miénk a világrekord! Az ötszázharminchat angollal szemben több mint nyolcszázan voltunk.

Vajon hastáncos világrekorddal miért nem Törökországban vagy Egyiptomban próbálkoznak? A színpadról lejőve Indzsi, a rekordkísérlet ötletgazdája megadja a választ:

– Mikor hét évvel ezelőtt meghirdettem a hastáncórámat, egy sportcsarnokot kellett kibérelnem, mert százharmincan jelentkeztek. Ahogyan egyszerre mozogtunk, megfogalmazódott bennem: ezzel a tömeges élménnyel előbb-utóbb tennem kell valamit. Két év múltán kétszázhatvanhét fővel állítottuk fel az első hastánc Guinness-rekordot, aztán az angolok megdöntötték. Most visszaszereztük, s ezt már nem lesz könnyű elhódítani senkinek!