Lombikba zárt világ

Mit érek mint nő, ha erre az ősi szerepre egyszerűen alkalmatlan vagyok? Nemcsak a jövőképem hullott hat éven át havonta újra és újra egyre mélyebben a porba, de az önbizalmam is – kezdi Szilvi az ülőgarnitúrán kucorogva. Nehezen beszél, pedig amikor kinyitotta szigetvári családi házuk ajtaját, még sugárzott.

Sikertörténetet jöttem megismerni, nem is értettem, miért nem vállalja a teljes nevét. A happy end ellenére utólag kapiskálom. És talán tényleg jobb, hogy kérésem ellenére a hároméves Marcit beszélgetésünk idejére elvitte a nagymamája.
– Irtóztam a lombiktól, egész más álmok éltek bennem a fogantatásról.

Huszonkilenc éves volt, egy pécsi cég humánmenedzser-csapatában dolgozott. Minden területen kényeztette az élet, csak egy „apróság” hiányzott. Nagyon. Nélküle az összes többi értelmetlennek látszott.
– Egyszer különösen reménykedtünk. Aztán kiderült, mégsem vagyok terhes. Sose felejtem el, milyen fájdalommal nézett rám a férjem. Akkor döntöttem el, hogy félreteszek mindent és belevágok.

A romantikus álom helyett jött a magyar valóság: tudásban és hozzáállásban kiváló szakemberek, szervezettségben és körülményeiben lepusztult intézményrendszer. A kezelés a Pécsi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán indult. Vérvételek és vizsgálatok sora, hosszú folyosói várakozások következtek. Spontán teherbe esett kismamákkal, abortusz előtt álló nőkkel, méhnyakrákos betegekkel üldögéltek együtt. Végül kezdődhetett a peteérés stimulálása, 150 ezer forintot hagytak a gyógyszertárban.
– Hasfalba kellett szúrni az injekciókat mindennap, a férjem adta be ezen a kanapén. Megtanulta, hogy ne kelljen még emiatt is a klinikára járnom.

A peteérés folyamatát két-három naponta ultrahanggal ellenőrizték. Általában két pácienst hívtak a vizsgálóba, egy nagypocakost és egy stimulálás alatt állót.
– Zakatoló hang jött a vizsgálóasztal felől, a függöny mögött vetkőztem. A falnak roskadtam, mert rájöttem: én, az anyává válni képtelen nő a másik nő kisbabájának a szívhangját hallom.

Két hét múlva sokkal boldogabban lépett ki az ajtón: tíz érett petesejt látszott a monitoron. Következhetett a sejtleszívás, ahol kiderül, a tízből hány használhatót sikerül kipecázni egy vékony tűvel, altatásos műtét során.
– Kábultan toltak végig a gurulóággyal a folyosón a konzultációra várakozók között. Állítólag folyamatosan azt kérdezgettem: mennyi lett. Tíz – hangzott valahányszor a válasz.

Tíz érett petesejt, ami a biológusnőre és az otthonról hozott hímivarsejtekre várt. Szilviék meg arra, hogy elvánszorogjon végre három nap és kiderüljön, hány petesejtben indult meg az élet. A gyermeküké. Tíz – hangzott újból a válasz. Végül kettő beültetése mellett döntöttek, a maradék nyolcat két négyes csomagban lefagyasztották. A fagyasztott embriók a későbbiekben négyesével kiolvaszthatók és újra beültethetők.

– Mint a zöldségesnél, ugye? – kérdezi Szilvi, látva a csodálkozásom. Elszégyellem magam, ő folytatja. A beültetésnél már nem volt altatás, az orvosok ezt a beavatkozást űrhajóskiképzésnek hívják. Fejjel lefelé lóg ugyanis a leendő anyuka, miközben katéteren keresztül a méhébe helyezik az embriókat.
– Találkozunk kilenc hónap múlva, mondta a beteghordó, miközben átemelt az ágyra. Órákon át meg sem moccanhattam, de bizseregtem az érzéstől: kisbaba van a pocakomban. Boldog voltam.

A boldogság három hét után foszlott szét. Hiába volt a fekvés, egyik embrió sem tudott megtapadni.
– Velem sírt mindenki, a szomszédok, a munkatársaim és persze a család. Akkor éreztem csak, hogy milyen nagy volt rajtam a nyomás. Nem akartam gyerekről hallani többé, és nem találtam a helyem a világban.

Nagyon nehéz volt feldolgozni a kudarcot, de végül az élet helyreállt. Két év telt el, mire a férjével úgy döntöttek, megpróbálkoznak – ahogy maguk között nevezték – a „mirelitbabákkal”. Erről azonban már nem szóltak senkinek. A biológusnő a lefagyasztott csomagok közül kiolvasztotta az egyiket: mindegyik embrió ép volt.
– Nézegettük mind a négyet, nagyon érdekes volt. Ki mondhatja el magáról, hogy látta a gyerekét ilyen stádiumban? Képtelenek voltunk megtagadni bármelyiktől az esélyt, mind a négy beültetését kértük.

Három hét fekvés következett újra, de most nem voltak kíváncsi telefonálók. Aztán egy örökkévalóságig tartó pécsi út után eljött a pillanat:
– Az orvos felém fordította a monitort és egy kis fehér pöttyre mutatott: Látja, Szilvia, erre vártunk.

Mielőtt indulnék, Szilvi visszatart.
– Van egy barátnőm, együtt feküdtünk a második beültetéskor. Negyvenhét éves kaposvári ügyvéd, kilenc évig próbálkoztak, ráment három és fél millió forintjuk, nyolc beavatkozáson vannak túl. Itt egy kép róluk – veszi fel a dohányzóasztalról a laptopját. Sötét, hullámos hajú, kerek arcú anyuka mosolyog rajta, mellette fürdőnadrágban lapátolja a homokot egy kisfiú a Balaton partján.
– Sikertörténet az övék is, körülbelül egyidősek lehetnek a fiaitok, ugye?
– Az ő Danijuk kettő múlt. Örökbe fogadták...