Civakodó testvérek

Irigyek egymásra: ha az egyik kap egy jó szót az anyjuktól, a másik már alattomban belerúg. Centire összemérik a szelet húst, nehogy az egyiké nagyobb legyen. Ha valamelyiknek jól sikerül az iskolában egy dolgozat, a másik kigúnyolja. Nem is sorolom, de komolyan azt gondolom, hogy néha mintha nem is lennének normálisak. Ha együtt vannak. Mert ha külön, akkor semmi probléma nincs velük. A nagyobbik tizenegy, a kisebbik kilencéves, okos, egészséges, jóképű fiúk, jól is tanulnak. Ha nem lenne ez az őrült rivalizálás köztük meg a gyűlölködés, akkor nagyon büszke lennék rájuk.

Úgy látszik, lányomat és a vejemet kevésbé izgatja ez a súlyos probléma. Amíg nem vadul el teljesen a verekedés, nem is szoktak beleavatkozni a testvérharcba. Szerintem pedig ez kényelmesség; ha homokba dugják a fejüket, akkor nincs is baj? Én már a lelkemet kibeszéltem a fiúknak. Mondtam, hogy a testvért szeretni kell, mert ez az egyik legszorosabb kötelék a világon. Ilyenkor csak vigyorognak, a nagyobbik azt mondja: persze, mama… És már szalad is. A kicsi meg egyszer azt mondta: szeretné ő a bátyját, ha az nem lenne olyan „genya”… Mit lehetne tenni értük?

Üdvözlettel: Márta mama

Kedves Márta!
Nem ez a levél az első, amelyet aggódó nagymamától kaptam, aki unokái állandó harca miatt kesergett. Nem véletlen, hogy a legősibb történetek – Káin és Ábel, József és testvérei a Bibliában, a legkisebb fiúk üldöztetése a mesékben, a Toldi fivérek stb. – mind erről szólnak, bár ezekben nem egyforma a sara a feleknek. Az ön unokái esetében is vélhetőleg a nagyobbik fiú kezdte a féltékenykedést, amikor egykori dédelgetett egykeként hirtelen kapott egy versenytársat maga mellé. Akit ráadásul még szeretnie is kell! (Ezért is felesleges azt mondogatni, hogy szeressék egymást.) Ő kezdte, de erről nem tehet.

A szülőktől alapvetően helyes volt az az álláspont, hogy amíg lehet, nem avatkoznak bele a veszekedésekbe. De én azért a verekedést már nem engedném. És talán többet kellene velük foglalkozni, egy-egy külön programot csinálni. Azon lenni, hogy mindkettő szerezzen saját barátokat. Tehát minél kevesebbet legyenek összezárva az „ellenséggel”. És hadd vigasztaljam azzal, kedves aggódó nagymama: az esetek túlnyomó többségében el szokott múlni ez az ádáz harc. Most, kiskamasz korban a legrosszabb. Aztán fokozatosan enyhül.

Csak persze addig ki kell bírni őket…

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes