Jani bácsi második élete

Kicsit meglepett, hogy az utcán várt bennünket. Azt gondoltam: aki a negyedik emeleten lakik, s tudom róla, hogy súlyos balesete után milyen nehezen épült fel, az ritkán hagyja el az otthonát. Ám a hatvanegy esztendős Nagy János rácáfolt az „előítéletemre”.

1992. augusztus 12., hajnali 5 óra – ez az időpont fordította meg a sorsát. Egy kecskeméti vállalat gépkocsirakodójaként munkája a fővárosba szólította. Dabas környékén jártak. A velük szemben haladó teherautó sofőrje elaludt a volánnál, frontálisan ütközött velük. Neki a haja szála sem görbült, Jani bácsit viszont súlyos állapotban vitték a csepeli kórházba. Két hónapig volt kómában, az orvosok már lemondtak róla. Később semmire nem emlékezett, s amikor másoktól megtudta, hogy milyen baleset érte, maga sem bízott a felépülésében. Nem tudott beszélni, lebénult a bal karja, jobb lábát amputálni kellett.

– Akarhatott velem valamit a jóisten… – sóhajt nagyot. Hónapok múlva került ki a kórházból. Közben elhagyta a felesége, így idős szüleihez költözött a nyugdíjasházba. Ágyhoz kötötten szorult gondozásra. Meg kellett tanulnia műlábbal járni, ebben gyógytornász segített neki. Gondot okozott a beszéd is, képtelen volt kifejezni a gondolatait. Végre sikerült túljutnia a kínkeserves időszakon.

Nagy János kapcsolatba került a Kecskeméti Jóléti Egyesület támogató szolgálatával, s ők mindmáig mellette állnak. Egy erdélyi kiránduláson ismerkedtek jobban össze, merthogy Jani bácsi vette a bátorságot és elment velük a hosszú túrára. Régóta szeretett volna eljutni oda, bár a baleset után erre kevés esélyt látott. Mégis valóra vált az álma! Amikor a többiek hegyre másztak, ő a buszban maradt. Nézte a csodálatos tájat, ezzel is megelégedett. Most, felidézvén az élményeit, megjegyzi:
– Meg kellett rokkannom ahhoz, hogy eljussak Erdélybe.

Nem sokkal ezután elköltözött a szüleitől, az egyesület közbenjárá­sára szociális bérlakást kapott a kecskeméti garzonházban. „Bedobós” prospektusokból előre kiválasztotta a bútorokat. Szépen felújított otthonában főhelyre került a tévékészülék. Nem üldögél egész nap otthon, botjaira támaszkodva el-elbiceg a gyógyszertárba, egyedül intézi a kisebb bevásárlásokat. Felfedezte már a közeli nyugdíjasklubot is. A fürdésben, takarításban segítségre szorul, ám a nagymosást nem bízza másra. Ebédet hoznak neki, de a hét végén „összeüt” egy paprikás krumplit.

Amikor Jani bácsi meghallotta, hogy gondozója Tunéziába indul nyaralni, megkérte, hadd mehessen el vele. Akkor érzi biztonságban magát, ha tudja, szükség esetén számíthat valaki ismerősre. A repülés lenyűgözte, nemkülönben a tenger. Órákig nézegette a hajókat. Mutatja a digitális fotókat – boldog embert látok rajtuk.

– Megtanultam: soha nem szabad elhagyni magunkat! – üzeni sorstársainak. Nagy János nem zuhant depresszióba, inkább felépítette új életét. Egyre kevesebb gyógyszert szed, tolókocsi nélkül is elboldogul.

Most internetezni tanul, és a következő kirándulást tervezgeti. Messzire vágyik: Mexikóba.