Megemlékezés egy hű barátról

„Kedves Kutyapostás! Hogy miért is írtam Önnek? – teheti fel a kérdést, nos, azért, mert szeretnék megemlékezni egy hű és igaz barátról, aki október 22-én, egy napsugaras, őszi napon elment közülünk, és itt hagyta szerető gazdáit és kutyatársait.

Bizsu egy életerős, virgonc tacskó keverék volt. Vörös színű izmos teste kisebb termete ellenére is tiszteletet ébresztett mind emberben, mind fajtársaiban. A kisebb rágcsálókat gond nélkül pusztította, imádott ásni, a tyúkokat is előszeretettel kopasztotta, mégsem tudott rá senki sem haragudni. Amikor gyönyörű, szinte megszólaló tekintetével ránk nézett, a düh rögtön elillant. Bizsu nemcsak egy kutya, ő A kutya volt. Ha bánatom akadt, ha mérgelődtem, ő mindig ott volt velem. Amikor egyedül maradtam otthon, ő is bent maradt a házban, legjobban a tűzhely előtt szeretett feküdni. Együtt nőttünk fel: amikor én kicsi voltam, ő is akkor fedezte fel a világot. S a lehető legjobb barátok lettünk. Szinte észrevétlenül, de az árnyékom lett, követett mindenhova. Imádta a teniszlabdát, tanítottam akadályt ugrani, sokat mókáztunk – de telt az idő, és megöregedett. Soha nem hittem, hogy egyszer elveszítem. A bögrémből itta a tejet, megtanulta elkapni a szalámiszeletet a levegőben anélkül, hogy az leesett volna; hát igen, szinte családtag volt. Soha nem tudtam úgy leülni mellé a lépcsőn, hogy ne bújt volna hozzám, még ha csak pár pillanat erejéig is. Halála előtt is így tett, de akkor olyan erősen bújt, és olyan nagyon dörzsölte a fejecskéjét hozzám, mint még soha, mintha ez lenne az utolsó együttlét… S talán érzett is valamit, valaminek a végét…

Azon a szomorú őszi délelőttön még találkoztunk, de amikor délután hazaértem, erőtlen kis teste ott feküdt a földön mereven, jéghidegen. Öleltem, simogattam, de hiába, ő már az örök vadászmezőkön járt. Egy család siratta, s főleg egy lány, aki a barátját is elveszítette azon a napsugaras, hűvös őszi napon. Nagyon hiányzik!
Ezzel a kis írással szeretnék örök emléket állítani Bizsunak, akit soha nem feledünk el, sem mi, sem kutyatársai: Vacak, Bobby és Bosco.”

Bizsu, no meg Vacak, Bobby és Bosco, a levél tanúsága szerint, igazi családra talált. Amikor valakiért eljő a halál, nehéz szavakat találni, hiszen a fájdalom az egyik legintimebb magánügy. Mit mondhat tehát a Kutyapostás? Tán csak azt: minden Kittinek egy ilyen Bizsut, és minden Bizsunak egy ilyen Kittit kíván…