Történetek az elmúlásról

Pedig biztos nagyon várja már, hogy kérése nyilvánosságra kerüljön, például a Niklában élő Beke Józsefné is. Volt neki egy aranyos, fekete, fényes szőrű fiúkutyája, akit a környéken élő jó emberek megmérgeztek. Menthetetlen volt: „soha nem felejtem el azt a borzalmat, nézett rám, folytak a könnyei, de nekem is”. Most azonban szeretne egy közepes méretű, nagyjából egyéves kutyát, akár fiút, akár lányt, csak legyen ivartalanítva. Azt írja, hogy „ha küldenének nekem, hálásan megköszönném, mert a kevés nyugdíjamból nem tudnék kocsit fogadni és elmenni érte. Itt a sok ételmaradék, nincs, akinek odaadjam, csak egy cicám van, a Cirmike”. Sajnos küldeni nem tudunk kutyát, de felvesszük a kapcsolatot az öntől talán három kilométerre lévő marcali kutyamenhellyel, bizton reméljük, tudnak segíteni.

„Aznap csak én vehettem fel munkahelyemen a telefont – írja Rácz Ildikó Budapestről –, végre hívott az unokanővérem, s közölte: megszülettek a kölykök! Rohantunk hozzájuk, hogy minél hamarabb láthassuk saját kutyusunkat, aki Dorka lett. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor az izgága kis örökmozgót két tenyerembe fogtam, s ő békésen belesimult. Együtt cseperedtek a fiammal, megvíva falkaharcukat, amiben aztán – a szeretetre alapozva – mindketten megtalálták a helyüket.

Együtt voltunk a nyaralásokon, kirándulásokon; a közeli kutyafuttatóhoz jártunk, hogy mozgásigényének eleget tegyünk, s a környékbeli gyerekek is szívesen csatlakoztak ilyenkor hozzánk. Valójában nem is volt meglepő, mikor az egyik kislány már így szólt bele a kaputelefonba: Csókolom, a Dorka itthon van? Sajnos, 15 szeretettel teli, boldog év után eljött a nap, amikor az állatorvos közölte velünk, hogy már nem tud segíteni. Meg kellett hoznunk a fájdalmas döntést… Azóta december 20-án minden évben feldíszítjük a sírja fölött lévő fenyőfát.”

Jámbor Imre nyugalmazott erdész is kutyáját búcsúztatja a Kutyapostában, ami egyáltalán nem baj. Bár az ilyesfajta történetek szomorúak, de teli vannak szeretettel, s a fájdalom-szülte szavak állítanak emléket a meghalt jó barátnak.

„Már egy hónapja, hogy elment a kedves kis kutyám, Tacsika, egy világosbarna, sima tacskó. A városban is sokan ismerték, mert sok éven át utazott velem a kocsiban, mondhatom, családtagnak számított. Nagyon hiányzik. Itt hagyta társait is: Szukut, Zwakkot és Lopit. Lopit egy éve tette ki valaki az út mentén, aztán bejött hozzánk. Most már szép, ügyes kutya lett – ő örökli Tacsika helyét.”

Írjanak hát!