Anyag a vérben

Felgyorsult körülöttünk minden, egy néhány részletében talán vonzó, de sok tekintetben idegen, átláthatatlan világ lakóivá váltunk az elmúlt évtizedekben. Egyre kevesebbet tudunk egymásról (ahogy tudtunkon kívül talán magunkról is), egyre kevésbé vagyunk kíváncsiak a másikra, a televízió, a média, a kereskedelem, mind azt üzenik, több hangsúlyt kell helyezni az „én”-re. A „mi”-ről, a közösségek, az élő és egészséges emberi kapcsolatok fontosságáról viszont már jóval kevesebbet hallani. Mindenki egyre inkább csak kapni szeretne, adni pedig egyre kevesebben (persze akad néha egy-egy megindító példa az ellenkezőjére is).

De bármennyire rossz is ez a világ, nem menekülhetünk ki belőle, nem lehet becsukni a szemünket, kizárni a valóságot az ajtó becsukásával, benne kell élnünk, de rajtunk áll, hogyan tesszük mindezt, hogy mi idomulunk-e hozzá vagy megpróbálunk tenni valamit azért, hogy környezetünk élhetőbb legyen.

Persze lehet hamis válaszokat is adni ennek az új világnak az újfajta kihívásaira. Építhetünk hazug mintákon nyugvó légvárakat szeretetről, szerelemről és igazságról, majd számon is kérhetjük párunkon, hogy a kedvenc filmsorozatunkban miért van minden máshogy? Elzárkózhatunk a világ bajaitól, mondván, legyen elég mindenkinek a maga problémája. Vagy azért, hogy megvédjük magunkat az esetleges csalódásoktól, az őszinteséggel és odafigyeléssel járó kiszolgáltatottságtól. Előítéletekkel bástyázhatjuk körbe magunkat, így könnyedén leegyszerűsíthetjük a világot jóra és rosszra, megkímélve magunkat az esetleges csalódásoktól, pozitívaktól és negatívaktól egyaránt.

Mind látszólag könnyű (és széles) út, de egy dologhoz biztos nem vezetnek el bennünket, ahhoz az állapothoz, amit a Szentírás boldogságnak nevez. Nem bezárkózásra, nem örömtelenségre, nem magányra lettünk teremtve, s mindez igaz attól függetlenül is, hogy tisztába vagyunk vele vagy sem.

Ha már úgyis egy kábítószerfüggőkkel foglalkozó interjúkötet indított arra, hogy ezt a néhány gondolatot papírra vessem, vizsgáljuk meg még egy kicsit a kábítószer vajon milyen válasz lehet. Kétségtelenül rossz útról van szó, s természetesen misem könnyebb, mint kimondani, léhűtő, bűnöző mind, akik ahelyett, hogy dolgoznának/tanulnának/normálisan viselkednének, inkább mindenféle szerekre költik a pénzt, amit ki tudja honnan és hogyan szereznek. S folytatódhat még hosszan a felsorolás, mit, hogyan kellene tenni velük, miként lehetne, kellene móresre, tisztességre tanítani őket, meg úgy egyáltalán, hol is lenne a helyük az ilyeneknek.

Talán furcsán hangzik, én mégis azt mondom, sokat lehet tanulni tőlük, ha az ember figyel. Annak idején az egyetemen az első addiktológia előadásom úgy kezdődött, hogy az órát tartó pszichiáter felhívta figyelmünket, soha ne közelítsünk úgy egy drogfüggőhöz, hogy azért kell leszoknia a kábítószerről, mert az rossz neki. Ha úgy lenne, természetesen nem fogyasztaná senki. A kábítószer ugyanis menekülést jelent, egy olyan világ ígéretét, melyben megkaphat valamit, amivel a valódi életében nem rendelkezik. A drogok pótszerek, ha valaki hozzájuk nyúl az valóban az ő döntése, de az életükben, gyermekkorukban keletkező lyukakról, a szeretetlenségről, a bántalmazásról, az egyszerű oda nem figyelésről, kirekesztettségről, egy otthonról hozott biztonságot jelentő értékrend hiányáról már nem vagy nemcsak ők tehetnek.

Én nem a kábítószerről szeretnék beszélni, nem is végtelen toleranciáról, határoktól mentes elfogadásról, hanem arról, hogy szeretet és odafigyelés nélkül mindannyian csak a valódi dolgok hitvány másait használjuk, egyszóval drogot, ami könnyű, ideig-óráig talán kényelmes megoldás lehet, de soha nem élhetünk vele teljes életet, azért ugyanis folyton dolgozni kell.

Az igazi erő az, ha hibáinkkal együtt el tudjuk fogadni magunkat és egymást, ha a magunk felé és a világra irányuló változtatási szándékunkat nem a magunk elképzeléseinek helyességébe vetett vak bizalom, hanem a jó akarása vezérli, ami nem könnyű, de egész biztosan megéri, sőt, egészen biztosan csak ez éri meg, őszintén, pótszerek nélkül.

Bár az Anyag a vérben című kötet kábítószeres emberek életéről szól, példájuk nemcsak arra tanít, hogy a megsebzett embertársainkra hogyan tekintsünk, hanem arra is, hogy soha nem szabad feladnunk a teljesebb, boldogabb életért folytatott küzdelmet. Ideje megvizsgálnunk, nekünk vajon milyen pótszerek keringenek a vérünkben?

Részlet az említett könyv előszavából:
„Amikor elbizonytalanodtam, sokszor hallottam azt a mondatot, hogy, hogy „Meg tudod csinálni!”. Azt hiszem, ez az egyik üzenete a könyvnek, bárki veszi is kezébe és bármilyen élethelyzetben van. Nem biztos receptet kínál ez a kötet, hanem küzdelmet, amelyet érdemes vállalni, és példákat mutat be, olyan embereket, akiknek sikerült.”

(Anyag a vérben. Napkút Kiadó, 2009, Budapest. A kötetben szereplő interjúkat Godány Judit készítette.)

Csepregi János