Búcsú 2010-től

Lengyel Gusztávné nyugdíjas tanítónő Rábapatonán adta fel levelét:
„Valamikor 1986 tavaszán a szomszédban kutyák születtek, sajnos az anyjuk és egy kivételével a kiskutyák is elpusztultak – így kezdődött az én kutyás életem. Magunkhoz vettük a kis árvát, ápolgattuk, nevelgettük, hamarosan udvarunk dísze, nekünk hű társunk lett. A fekete-fehér foltos éber őr az Artúr nevet kapta a gyerekektől. Tizennégy hosszú éven át volt a kedvencünk, barátságban élt a cicákkal, tyúkokkal, az ismerősöket boldogan üdvözölte, az idegeneket szemmel tartotta. Öreg korba érve egyre többet betegeskedett, úgy döntöttünk, az öreg mellé új kutyát hozunk. Így került hozzánk, hathetes korában egy magyar vizsla, akit a „nevelőapja” tanítgatott a kutyahűségre, a cicák és a baromfik védelmezésére. A kiskutya gyorsan nőtt, az öreg egyre gyengébb lett – a legnagyobb diófa alá temettük, hogy mindig a közelünkben lehessen… Már 11 év telt el azóta, Ödön méltó utódja Artúrnak. Éppen hogy csak beszélgetni nem tudunk, bár a tekintete, a farkcsóválása vagy a lehorgasztott feje mindent elmond, amit csak akar. Minden kutyaszerető embernek ilyen társat kívánok!”

„Az unokámmal együtt fogadtuk be Morzsát, a kutyalányt még 2002-ben – kezdi levelét a budapesti Bárány Lászlóné, Irén néni. – Őszintén megmondom, nem nagyon örültem neki, de be kellett látnom, hogy nem maradhat egyedül, az utcán. Aztán nem is volt valami szépség: a feje farkaskutyáé, a teste hosszú, hengeres, a farka tömött, lompos, s mindehhez 20 centis lábak… Ő, mintha tudta volna, hogy nekem kell a kedvemben járnia, mikor hazaértem, kihozta elém a kerti papucsomat a kapuhoz. Egyszer, amikor sétálni mentünk, és szokás szerint az utca közepén bandukoltam, hirtelen látom, hogy az én kutyám ugatva, vicsorítva rohan felém, és amikor odaért, teste minden erejével lökdösött az út széle felé. Egy kicsit süket vagyok, akkor vettem észre, hogy egy autó áll mögöttem. A sofőr nem dudált, nem akart megijeszteni, és azt mondta, hogy csodálatos kutyája van a néninek. Azóta sok év telt el, nagyon szeretjük egymást a Morzsával, szerintem ő a legszebb és legokosabb kutya a világon. Egy Anatole France-idézettel búcsúzom: „Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik.”

Levélíróinkkal együtt kellemes karácsonyt és boldog új évet kíván a Kutyapostás: