Kibírhatatlan kamaszok

Gyönyörű, loknis szőke hajával, nagy kék szemével olyan bájosan festett, hogy lépten-nyomon megállítottak minket az utcán. Szelíden, kedvesen mosolygott mindenkire. Akkor kezdődött a változás, amikor a kisöccse megszületett. Pedig, higgye el, igyekeztünk mindig egyformán törődni mindhármukkal, sohasem hanyagoltuk el egyiket sem.

Az én angyali kislányom mára egy kibírhatatlan kamasszá „fejlődött”. Sajnos már nem szép, bár erről főleg önmaga tehet, mert ahol lehet, rontja a külsejét. A gyönyörű szőke haját majdnem tövig vágatta. Fenyegetőzik, hogy bordóra vagy lilára fogja festetni. Szemöldökpiercing, bakancs, hosszú fekete kabát – borzalmasan néz ki. Az apja már látni is alig bírja. De még ennél is rosszabb, hogy tüskés és utálatos. Nemcsak velünk, a szüleivel, hanem a testvéreivel is. Érzéketlen minden kedvességre, visszautasít minden közeledést. Az iskolában is rontott, pedig régen nagyon jól tanult. Most csak azt tanulja, ami érdekli, az angolt meg még egy-két tárgyat, a többiből csak épp annyit, hogy meg ne bukjon. Szerencsére nem drogozik, nem is cigizik, mert ezektől irtózik. De lehet, hogy később ezt is megteszi.
Nagyon el vagyunk keseredve. Mit tehetnénk mindnyájunk nyugalma érdekében? Hogyan tudnám Regit a normális útra visszatéríteni?

Üdvözlettel: Ilona

Kedves Ilona!
Azért idéztem ilyen hosszan leveléből, mert Regina lázadását nagyon is tipikusnak – és érthetőnek – látom. Az első „csapás” akkor érte a kislányt, amikor kistestvére születésével egyszerre csak a középső gyerek helyzetében találta magát. Aztán, amikor kamaszodván, kinőve hajasbabaszépségéből, egyszer csak a megmaradt érdekességét is elvesztette, s át kellett élnie, hogy a szüleinek már semmi büszkélkednivalójuk nem maradt vele kapcsolatban. És hát a kamasz agya így jár: „Csúnya vagyok? Jó, akkor ráteszek még egy lapáttal.” És elkezd rémesen öltözködni, hogy lehetőleg megbotránkoztassa a felnőtteket, akik lassan már nem találnak benne semmi szeretnivalót.

Kedves Ilona! Igen, a kamasszal nehéz boldogulni. Sok türelem és humorérzék kell ahhoz, hogy kibírjuk ezt a korszakot. De én úgy gondolom, mindenekelőtt szeressék jobban ezt a kislányt, aki a viselkedésével láthatóan erre vágyik. Lássák meg benne azt a régi, kedves kis babát, majd a jó tanuló, okos lánykát, s végül a szorongó, szeretetéhes kamaszt. Mert ő még ma is ugyanaz: az önök gyereke.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes