Roppanó tető alatt

– Megroppant a tető, roskadozik az épület – mondta a telefonba az 55 esztendős Gál Tiborné –, félünk, hogy a fejünkre szakad. Az önkormányzat nem segít, sőt minket okolnak, hogy elhanyagoltuk a házat. De hát hogyan tudtunk volna költeni rá nagyobb összeget, amikor mind a ketten betegek vagyunk, és alig bírunk egyik napról a másikra létezni?

Állunk az iskola előtt Gál Tibornéval, és látjuk, nem túlzott. A tető már beroskadt középtájt, a ház egyik végén pedig annyira elkopott a vályogfal, hogy bedöntheti egy nagyobb vihar. Májusban egy orkán ledobta a kémény tetejét, akkor fogadtak két embert, akik jobbnak látták az egészet lebontani. Csináltak még egy-két dolgot a tanyán – Gáléknak ez 48 ezer forintjukba került –, de a tetőhöz nem mertek hozzányúlni. Féltek, vagy a padlás szakad be alattuk, vagy a tető omlik rájuk. A gerendák aztán tényleg nem soká bírták a volt kémény mellett, s csurog a víz Karolina szobájába, ha nagyobb eső esik vagy olvad a hó. Át is költözött az édesanyjához.

Gattyán Jánosné Buzás Etelka 80 esztendős lesz júliusban. Négy éve, hogy elveszítette a másik lányát, aki a ház túlsó végében lakott a két fiával, s csupán 54 éves volt. Etelka agyi infarktust kapott, s szívbeteg lett, azóta is gyakran viszi kórházba a mentő. Karolina pedig immár 25 éve cukorbeteg, naponta négyszer inzulinozza magát, és a jobb szemével alig lát.

– Mióta laknak itt? – kérdezem.
– Huszonhét éve már, hogy kiköltöztünk Lajosmizséről – mondja Karolina. – Nem úgy alakult az életünk, ahogy szerettük volna. Nekem 28 évesen autóbalesetben meghalt a férjem, a második házasságom pedig nem sikerült. Édesanyámék is elváltak, a nővérem férje meg elment Kanadába, itt hagyta a családot. A nővérem azért költözött ide utánunk, mert a gyermekei asztmásak voltak, és itt jó a levegő. Ki is gyógyultak a betegségből, de pár hónapra rá, hogy a nővérem meghalt, elmentek innen. Az én fiam Pesten él, most 38 éves, és ő is válik. Nehezen él, de úgy kéthetenként meglátogat minket, segítségre csak tőle számíthatunk. Ő vette meg a nyáron is az építőanyagot, húszezer forintjába került.

– Próbáltak innen elmenni?
– Hatvanezer forintért vettük meg a Szobros iskola épületét, egy hold földdel és ugyanannyi erdővel – feleli az édesanyja. – Eleinte nem volt semmi bajunk, jószágokat tartottunk, négy anyadisznót, a malacokat meghizlaltuk, eladtuk. Műveltük a földet, adott tüzelőt az erdő, megéltünk. Ahogy jöttek a betegségek, úgy fogyott el az erőnk. Utoljára tíz évvel ezelőtt hozattuk az épületet rendbe, azóta már nem jut pénz rá. Hatvankétezer forint a kettőnk nyugdíja összesen. Négy esztendeje voltam a polgármester úrnál, két embert kértem a tető aládúcolásához, de azt mondta, neki nincs erre embere.

– Aztán nem mentünk egészen tavaly februárig – veszi át a szót ismét a lánya. – Akkor fölkerestem s elmeséltem, milyen helyzetben vagyunk. Nagyon aranyos, kedves volt, kiutaltak tízezer forint segélyt, de azt a választ kaptam, az épület felújítására nincs keret. És szükséglakást sem tudnak adni. Azt javasolta, hogy menjünk be a szociális otthonba, de ezt nem akarjuk.

Basky András polgármester most is ezt ajánlja, amikor felhívom. Lajosmizsén van a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Idősek Otthona, a Nefelejcs Ház, érdemes megnézni, milyen körülmények vannak ott. Két olyan embernek, mint Buzás néni meg a lánya, megváltás. De a tanya felújítását az önkormányzat nem tudja vállalni, nincs erre pénzük, és nem is az ő dolguk. S egyébként is mi történne, ha akár félmillió forintot az épületre fordítanának? Az sem állítaná meg a pusztulást, és nemsokára megint költeni kellene rá.

Elmegyek a Nefelejcs Házba, ami sok idős embernek valóban mentsvár. Százhatvan lakójának körülbelül a fele tanyáról jött, hat négyzetméter jut egy emberre, s megvan mindenük – sorolja Bozókiné Molnár Zita igazgató, s körbevezet.

Hívom Gál Tibornét, talán mégis ez lenne a megoldás. De hallani sem akar róla:
– Akkor talán megvárjuk, amíg a fejünkre szakad a ház.