Mit dolgozzon a gyerek?

Most ismét magánpatikát működtetnek, családi alapon. Én vagyok az egyetlen a famíliában, aki más pályán dolgozom. Amikor a lányunk egyetemre jelentkezett, mindenki természetesnek vette, hogy a gyógyszerész karra adja be a kérelmét. Pedig már akkor is mondogatta, hogy nem tudja, ezt akarja-e valójában. De a család lazán lesöpörte. Különösen anyósom hurrogta le a bátortalan kis ellenvetéseit. Tilda végül beletörődött, s mivel nagyon jól tanult, simán felvették. Most végzi a harmadik évet – és utálja minden percét. Teljesen más dolog érdekli: a gyógypedagógia.

Önkéntesként dolgozik egy korai fejlesztő központban, beteg kisgyerekekkel foglalkozik, hetente háromszor. Nemrég elénk állt és kijelentette: abba akarja hagyni az egyetemet és gyógypedagógusnak fog tanulni. Óriási botrány tört ki. Sírás Tilda részéről, üvöltés az apja, cirkusz a nagymama részéről, s érzelmi ráhatás az egész családtól. Hogy megszakítja a családi hagyományt, hogy hálátlan, önző, és még ostoba is, kidobná három évét, csak azért, hogy egész életében kiskeresetű, nem megbecsült gyógypedagógus legyen. Ráadásul ez már, második felsőfokú képzésként, fizetős lenne. (Amúgy azért ki tudnánk fizetni.) De én látom, hogy a lányomnak ez lenne az igazi hivatása, ezért mellé álltam. Úgyhogy most mi vagyunk a családban a fekete bárányok.

Üdvözlettel: Erzsébet

Kedves Erzsébet!
Több ága-boga is van e helyzetnek. Kezdem a legkönnyebbel: nem helyeselhető, hogy az egész család beleszól a gyerek pályaválasztásába, ráadásul bünteti, ha nem a kedvükre tesz. Azt gondolom, ez a gyerek és a szülei dolga, a nagyszülőknek semmi beleszólásuk. Ugyanakkor érthető: ha van egy többnemzedékes gyógyszerészdinasztia, szeretnék, hogy ne szakadjon meg a hagyomány a következő generációban sem. Ám ezt nem lehet erőltetni. Nincs rosszabb, mint amikor valaki egész életében olyan munkát végez, amit kezdettől utál. De ha akkor rá is vették Tildát, most fogadják el, hogy a lány már tudja, mit akar.

Ha az én lányom lenne, megpróbálnám rábeszélni, hogy előbb fejezze be ezt az egyetemet, és utána, ha még mindig akarja, mehet a másikra, esetleg úgy, hogy dolgozzon mellette. Ha nem sikerülne – és Tilda esetében így tűnik –, akkor pedig vennék egy nagy levegőt és hagynám, tanulja azt, amire vágyik. Nem könnyű három évet, a családi álmot kidobni, de ha szeretem a gyerekemet, akkor azt akarom, hogy boldog legyen, igaz?

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes