Sötétben, álmosan: nem kéjutazás

Amúgy ez a rettentő arány még nagyobb is lehet, mivel bajos egyértelműen felderíteni, hogy egy-egy balesetben mekkora szerepet is játszott a pilóta tikkadtsága. Csak hát, ugye, nagy úr a muszáj. Hiszen a legtöbb esetben azért vezetünk éjszaka, mert sietünk valahová, s minden óra számít.

Elaludt a volánnál az a 25 éves sofőr, aki a budapesti Lágymányosi hídnál – fékezés nélkül – a buszmegállóban elütött hat embert. Hárman meghaltak, s csak remélhető, hogy a többiek felépülnek a sérüléseikből.

Megvallom: negyvenévi autózásom idején mindig is szívből utáltam sötétben vezetni. Az éj leple alatt – leginkább a fehér és vörös lámpák fényecskéire hagyatkozva, az utazás egyhangúságától is nyúzottan – tempósan haladni: lelke rajta, aki kedveli. Még ha amúgy ilyenkor kisebb is a forgalom.

Napközben utazva szinte mindig hallgatok zenét, mert felüdít, topon tart. De éjszaka mintha rám telepedne, elbizonytalanítana – miközben éppen azon igyekszem, hogy összes idegszálammal ellenőrzésem alatt tartsam a környezetemet, felfogjam a kevésbé kiszámíthatóan változó helyzeteket, s a legmegfelelőbb válaszokat adjam közlekedőtársaim ilyen-olyan manővereire.

Nem árt tudni, hogy már kétórányi vezetés is kimeríti a sofőrt. A kezdő autóvezetők bemagolják, hogy fáradtan, álmosan még világosban sem célszerű nagyobb távolságokat megtenni, sőt érdemes minél többször pihenőt tartani. Amikor érzem, hogy a szemhéjam lassacskán hajlamos volna le-lecsukódni, először is letekerem az ablakot, hogy a menetszél észhez térítsen. Sztrádán, országúton szorgosan lesem a következő pihenő- vagy parkolóhelyet, hogy egy kicsit nyújtózkodjam, topogjak, megmozgassam magam, teleszívjam a tüdőm friss levegővel.

Brit kutatók ijesztő felismerésre jutottak: aki éjszaka három órát egyhuzamban vezet, annak annyira eltompulnak az érzékei és lelassulnak a reflexei, mintha szeszes italt fogyasztott volna! A szeszes bódultságról (és a többi drogról) pedig köztudott, hogy tudatmódosult állapotban leginkább csak a jó sorsunk ment meg bennünket a bajtól.

Így hát igyekszem minél ritkábban kimeresztett szemmel, kókadtan, megviselten, az út végét várva vezetni az autóm. Mert a biológiai törvényszerűségeket a legnagyobb rutin sem közömbösítheti.