Kitaszítva

Kamasz koromban ugyanazt éreztem, mint a levélíró kislány: egyetlen közös gondolatunk sem volt. Egyedül én tanultam tovább a családból, és úgymond jól mentem férjhez. Ezt meg végképp nem bírták elviselni. A nővérem élete ugyanakkor nagyon szerencsétlenül alakult. Kétszer elvált, s azóta is egyik lehetetlen kapcsolatból ki, a másikba be. Mivel nincs szakmája, mindig csak alulfizetett, bizonytalan munkái vannak.

A két lánya ugyanígy járt, ráadásul az egyik krónikus beteg. Én most is szeretem őket, régebben anyagilag is segítettem mindnyájukat, amit nagy kelletlenül, éppen csak elfogadtak. Most még inkább tudnám segíteni, de már egyáltalán nem fogadják el sem ők, sem a szüleim. Mintha leprás lennék… A lányom esküvőjére valami átlátszó kifogással nem jöttek el. Évek óta visszautasítják a karácsonyi, születésnapi meghívásaimat.

Sokszor kérdeztem már anyámat, mi bajuk velem? Ilyenkor néz rám csodálkozva: ugyan már, semmi, de a nővéred szorul nagyobb támogatásra. Régebben sokat sírtam emiatt. A férjem évek óta mondogatja, hagyjam őket a csudába, van nekem saját családom, akik nagyon szeretnek, nem ez a lényeg? Igaza van, persze, de mit csináljak, ha ötven éve fáj, hogy a szüleim és a testvérem nem szeretnek?

Üdvözlettel: Szilvia

Kedves Szilvia!
Együttérzéssel olvastam a levelét. Bizony, soha nem lehet kiheverni, ha valakit nem szeretnek a szülei, s ebből a szempontból mindegy, hogy az ember csak úgy érzi vagy ténylegesen igaza van. A családja valamiért nem büszkeségként éli meg a maga sikereit, hanem irigységgel.

A nővére összehasonlítja kettőjük életét és a sajátját kudarcnak látja. Pedig ahogy hosszú levele alapján látom, ön soha nem dörgölte az orra alá, hogy mennyivel jobban mennek a dolgai. De mindez még valahogy magyarázható. A szülei hidegsége és idegenkedése azonban már nehezen. Hiszen ön nem követett el semmiféle bűnt azzal, hogy sikeresen alakult az élete meg a pályája is. Nem tudom, milyen lelki elferdülés mozgatja őket. De alighanem férjének van igaza, ha nem is könnyű megtenni, amit tanácsol. Ne sírjon, ne szomorkodjon már ezen, próbálja meg valamiképpen elszakítania magát a rokonaitól. Ott van a saját családja, szeresse őket, foglalkozzon a hamarosan megszülető unokájával. Bármilyen nehéz is, egyszer ki kell tennie a pontot.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes