Mentsük meg az embereket!

„A pillantásunk találkozott, amikor a folyosómhoz érkezett, és benézett hozzám. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú, és hogy segítenem kell rajta. Amikor megállt előttem, úgy fordultam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem… Nem akartam, hogy tudja, ma még nem sétáltattak. A gondozóknak rengeteg a dolga, és nem lett volna jó, ha rosszat gondol róluk.

Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy a történet nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni, és szeretnék végre valakit szeretni, és annak a valakinek sokat jelenteni. Leguggolt hozzám és gyengéden szólítgatott. Én pedig hozzá nyomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy a közelségemmel nyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a hátamat, amiből éreztem, sürgősen társra van szüksége. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, mire felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam, minden rendbe fog jönni.

Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja, és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy rögtön a karjai közé ugrottam. Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz. Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom. Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a csillogás a szeméből soha ne tűnjön el. Vajon hányan lehetnek hozzá hasonlóan még odakinn, akiket még meg kell mentenünk? Én szerencsés vagyok, ma megmentettem egy embert!”

Az alábbi írást pedig a Csillagszem Alapítvány honlapján találtam.

„Karnyújtásnyira guggolok e csodás nagy kutya előtt. Nézem a távolba révedő, szomorú tekintetét, nem látok benne reményt, csak csalódást, hitetlenkedést, megsemmisülést… Hiába beszélek hozzá szépen, nem érdekli, meg sem mozdul. Csengő hanggal teszek ígéretet neki, hogy szerető családhoz juttatom, ne adja fel, de nem hisz nekem, az embernek. Még hunyorog, pislákol benne az élet, bár azt gondolja, minek. Azt kérdi: miért kell még élnem, ha úgysem kellek senkinek? Mert nem kellek senkinek! Hisz elhagytak, magamra maradtam. Először még reménykedtem. Hittem abban, hogy visszajönnek értem. Aztán egyre távolabbi lett az emlék, és most már egybefolynak a napok, már a fájdalmat sem érzem, csak a tompa űrt…”

Kutyák, emberek – mentsük meg egymást!