Elavult nagypapa

Mivel a lányom kétéves kora óta egyedül nevelte, nagyon sokat volt nálunk. Eleinte igen sokat betegeskedett, talán ezért is nőtt annyira a szívünkhöz ez a kis kölyök. Én akkoriban mentem nyugdíjba, ráértem vele foglalkozni, játszani, igencsak összenőttünk.

Bevallom, még a lányom is féltékenykedett, mert egyszer Levi azt mondta az óvodában, hogy a világon a legjobban Laci papát és Erzsi mamát szereti. A fiam gyerekeit is nagyon szeretjük persze, de ők korántsem kaptak tőlünk, főként tőlem ugyanannyi figyelmet és időt, mint Levi. (Ma már úgy gondolom, ez hiba volt.) A kisfiút persze a saját ízlésem szerint okítottam, ami nyugdíjas magyartanárként tellett tőlem, persze ebből eredően humán beállítottsággal. Ez rengeteg mesét, verselést, erdőjárást, rajzolást, beszélgetést jelentett. Nem túlzok, életem értelmét jelentette ez a fiú, aki ily módon átsegített a nyugdíjazás első időszakának lelki nehézségein is.

De mostanában ez a nagy egyetértés egyre lazul. Levente jóval kevesebbet van nálunk, hiszen iskolaidőben szinte minden délutánját kitölti a sport és a nyelvtanulás, vasárnaponként pedig gyakran versenyre megy. Mindez persze érthető. Most a szünidőben nálunk ebédel, aztán sokszor itt tölti a délutánjait. De már hiába hívom az erdőbe vagy adnék a kezébe új olvasmányt, udvariasan elhárít. Állandóan a számítógép előtt ül, legalább négy-öt órát naponta. Chatel, játszik, a közösségi oldalon időz a barátaival, s már eszében sincs madárlesre járni velem. Jól tudom, hogy el kellett jönnie annak az időnek is, hogy a barátai a legfontosabbak. De mégis nagyon rosszul esik, hogy kárba veszett a sok szépre-jóra tanítás...

Üdvözlettel: László

Kedves László!
Azt gondolom, semmiképpen sem veszett kárba. Nem látok Leventével semmi különösebb bajt, pontosan úgy él, mint az összes többi kortársa. De hiszem, hogy a belé fektetett sok szeretet és pallérozás megtérül. Lesz ő még ragaszkodó unoka, de most tényleg a haverok a legfontosabbak. Azt javaslom, ne mutassa ki neki, hogy megbántódott a „hanyagolástól”, inkább humorral próbálja a helyzetet áthidalni. Amúgy meg hadd mondjak még valamit. Nem helyeslem, amikor a nagyszülő élete legfőbb vagy egyenesen egyetlen értelme az unoka. Legyen mindenkinek saját élete, s abban legyen gyönyörűség az unokával való foglalkozás. De soha ne felejtsük: akár a gyermekünk, az unokánk még inkább – csak vendég a háznál!

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes