Ebadó, lóadó, testvéradó?

„Az a véleményem, hogy az ebadót igenis be kell vezetni. Attól eltekintve írom ezt, hogy nekem is van kutyám, de ki tudnám fizetni azt az évi 8-10 ezer forintot. Ha rajtam múlna, bevezetném a lóadót is, mert aki máma lovat tart, az biztosan nem kisnyugdíjas. Akik ezt a luxust megengedhetik maguknak, azok fizessenek, mondjuk, évi 12–16 ezer forintot – írta, és hogy miért is küldte névtelenül levelét, arra az utóiratban válaszolt –: a nevem csak azért nem írom, mert ha megtudja a falu, akkor engem agyonütnek.”

Ami, olvasva Galgócziék felháborodott sorait, akár igaz is lehet… Először Judit ragadott tollat:
„Aki kutyát, lovat, macskát tart, és őszintén szereti őket, az sose válna meg állattársaitól, mert örök hűséget kötnek, a szívükbe zárják őket, olyan az életük, mint egy jó családban a szülők és a testvérek közötti kapcsolat. Családtagért adózni baromság! Azt büntessék, aki láncon tartja vagy/és bántja az állatait! Kutyára, macskára, lóra minden embernek szüksége van, ezért van az, hogy még a világ legszegényebb emberei is tartják őket: bátorságot, boldogságot, bizalmat, őszinteséget adnak, amit a világban az emberektől nem kap meg soha senki, csak az ellenkezőjét! Ha a pusztamonostorinak olyan sok pénze van, akkor fizesse ki a Magyarországon élő emberek helyett az eb- és lóadót!”

Harcos egy kiállás, nem mondom. Nem kevésbé a papa e-mailje:
„Nagyon felháborítónak tartom a pusztamonostori olvasó levelét, mivel a ló örökös, hálás társa volt az embernek. Aki a lovat nem tiszteli, annak a társadalomban helye nincs. A levélírónak is csak egyedül a kutyáját tisztelem. Miért kér pénzt a lótartásért? Sok embernek adják a megélhetést és a szórakozást is!”
Az igazsághoz tartozik: voltak a levelekben nehezen idézhető jelzők, mondatok is…

Nyilvánvaló, hogy az új eb¬ren¬deletre, pontosabban a bevezetni kívánt ebadóra a legtöbb hozzászóló nemmel reagált. S az sem vigasz, hogy úgy hírlik: évi két-háromezer forintról lenne szó. Az a gyanúm, hogy az új sarcokat kigondoló jól fizetett hivatalnokok egy kicsit messze kerültek a népüktől, attól a Magyarországtól, ahol ma három millióan élnek a létminimum alatt. A mai publicisztikákban egyre többen emlékeztetnek Ady Endrére, aki a századforduló egész akkori közvéleményét megrendítve felpanaszolta, hogy hárommillió koldus országa lettünk. Ennek a mi, új, hárommillió szegényünknek nemegyszer egyetlen vigasza, támasza már csak a kutyája. Méltányosságért könyörögnek.