Tékozló apa

Tizenegy éves volt a fiam, amikor az apja elhagyott minket egy nő miatt, aki nem volt sem fiatalabb, sem szebb, sem okosabb, mint én, de új volt és a férjem úgy érezte, joga van a szerelemhez. A nagy fellángolásban egy évig alig kereste a fiát. Mire aztán újra felébredt benne az apai érzés, a gyerek már teljesen elhidegült tőle. Andris addig keresztülment az összes érzelmi fázison, a felháborodástól a gyűlöletig, majd végül a közönyig. De szerintem ez a közöny nem teljesen őszinte, úgy gondolom, még mindig fáj neki az apja távozása és az azt követő hónapokban tanúsított nemtörődömsége.

Az utóbbi két évben azonban a volt férjem megváltozott. Új házasságában nem lehet gyerekük, talán ezért is fordult újra a fia felé. De úgy tűnik, már késő. Bevallom, eleinte némi kárörömmel láttam, hogy Andris mennyire elutasító, bár a gyereknek ezt nem mondtam. De most már úgy érzem, nagyon nagy szüksége lenne az apjára! Nincsen más férfi a családban, a nagypapák már meghaltak, mi, szülők pedig egyedüli gyerekek voltunk. Nekem van ugyan egy barátom, aki azonban nem él velünk, tehát ő és a fiam csak ritkán és inkább csak futólag találkoznak. Andris most megy a 11. osztályba. Nem rossz gyerek, elég jól is tanul, de morcos, undok, nem tiszteli a felnőtteket. Apjáról csúnyán beszél, a feleségét utálja, csak ritkán hajlandó odamenni. Pedig az apja tényleg kiteszi a lelkét, hogy újra szeresse őt a gyerek. Hogy tudnék én segíteni?
Üdvözlettel: Paula

Kedves Paula!
Igen, a válás mindig megviseli a gyerekeket, aztán jó esetben valamennyire túlteszik magukat rajta. Andris nem képes megbocsátani az apjának. Először azért haragudott rá, mert elhagyta az anyját, aztán meg azért, mert őt is. Végül is ezt jogosan érezte, hiszen a válást követő évben súlyosan elhanyagolta őt. A volt férje javára írom, hogy fordítani tudott ezen, s újra közeledni próbál a fiához. Nem lesz könnyű menet, hiszen a kamaszkor nem az az időszak, amikor könnyen megbocsát az ember.

De azért talán nem reménytelen. Ha a férje nem sértődik meg Andris elutasításán, hanem továbbra is szorgalmazza a találkozásokat, lehetőleg kettesben, türelmet és szeretetet tanúsít iránta, szerintem fokozatosan vissza tudja őt „hódítani”. Önnek igaza van, segíthet nekik ebben. Úgy látom, mostanra elmúlt a megbántottsága, keserűsége, a harag időszaka. Így most már őszintén beszélhet a fiuknak volt férje jó szándékáról, mert a gyerekek megérzik ám a csak megjátszott méltányosságot. Minden erejével segítse elő a találkozásokat, mert Andrisnak tényleg nagy szüksége van az apjára.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes