Járjuk a kólót?

– Vissza a gyökerekhez?
– Egy kicsit, mert a tízből csak két számban (a címadó Kóló és a Törjön a csend) érezhető az a különleges dallam- és ritmusvilág, amely a délszláv zenére jellemző, de ezek is Presser Gábor szerzeményei. Számomra a kóló, avagy magyarul a körtánc azt az életörömöt, a derűt, az összekapaszkodás erejét szimbolizálja, amely mindig is fontos volt és lesz is az életünkben.

– A szerb „áthallás” persze nem véletlen…
– Dusánnal mindketten Belgrádban születtünk, de már kicsi gyerekkorunk óta Magyarországon élünk. Persze a gyökereit sosem felejti el az ember, mégis érzelmileg már szinte minden ide köt bennünket. Szüleink végigszenvedték a háború és az ötvenes évek poklát, s később sok áldozatot hoztak azért, hogy mi zenészek lehessünk. A déli gyökereket igazán ők hordozták magukban, tartoztunk nekik, de magunknak is ezzel a két dallal…

– Sosem származott bajuk a nevükből?
– Hál’ istennek, szinte semmi. Az általánosban még előfordult, hogy a furcsa nevünk miatt frocliztak, aztán a gimnáziumban inkább már elkezdtünk zenélni. Amikor pedig országosan ismertté váltunk, még különlegesebbek is lettünk a furcsa hangzású nevünk miatt. Csak hát azóta sem tudja mindenki helyesen kiejteni, de ez már rég nem zavar bennünket.

– Nem kapott megjegyzéseket a délszláv háború idején?
– Hát igen, a közelmúlt történelmében akadtak időszakok, amikor nem volt annyira jó szerbnek lenni. Az különböztetett meg a barátaimtól, hogy ők „csak” mélységesen elítélték a vérengzéseket, én meg még szégyelltem is magam. De feleslegesnek tartottam a magyarázkodást, szerencsére ezt nem is nagyon várta el tőlem senki.

– Nem gondolt szerbiai karrierre?
– Régebben még fel-felmerült, de ma már nem hajtok erre. Idővel beláttam, annyira szövegközpontú a zeném, hogy a dalokat lehetetlen átültetni bármilyen más nyelvre, még a szerbre sem. A sorok között rejlő gondolatokat, költői finomságokat egy sima fordítás nem adná vissza.