Püspökként közszolga vagyok

– Indiában nevelkedett. Hogy került oda?
– Tízéves voltam, amikor édesapám kohómérnökként a Ganz-MÁVAG-ban dolgozva szerződést kapott acélgyártás betanítására Kalkuttában. Az egész család kiköltözött, majd négy év múlva hazajöttünk.

– Ott tanult meg jól angolul? Azt mondják, ebből sok előnye származott később.
– Hogy mennyire jól tanultam meg, azt inkább hagyjuk. Nyugat-Bengálban a bengáli az egyik hivatalos nyelv, a hindi, mint egész Indiában, a második, az angol csak a harmadik. A szalézi rend által működtetett missziós iskolába jártam. Bár katolikus intézményként működött, a tanárok többsége nem volt keresztény, ahogy a diákoknak is legfeljebb a tíz százaléka gyakorolta ezt a vallást. Ezerkétszáz diák közül csak a bátyám meg én származtunk Európából. Mégis, nagyon jó volt a légkör.

– Ön focista püspökként ragadt meg a köztudatban. Nem zavarja ez a párosítás? Egyáltalán, milyen szerepet játszik a futball az életében?
– Különösebben nem zavar. Arról van szó, hogy amikor hazajöttünk Indiából, igazolt játékos, kapus voltam a Pénzügyőrben. Azóta különböző amatőr meg öregfiúk csapatokban játszom rendszeresen. Magánemberként, ennek semmi köze a papsághoz. Ha tehetném, az egészségmegóvás érdekében a sportot mindenki számára kötelezővé tenném. Nekem olyan kevés a szabadidőm, hogy azt a kevés meglévőt a leghatékonyabban akarom felhasználni. A teljes kikapcsolódásomhoz és a fizikai erőnlétemhez pedig egyaránt szükséges a mozgás. Ezért focizok, nem reklámszempontból. Ha senki nem lát, akkor is űzöm a labdát. Lelkipásztorként szintén nagyon fontosnak tartom, hogy az egyház intézményes formában a sporttal is foglalkozzon. Amikor a Szeged-csanádi Egyházmegye élére kerültem, már két nagy közoktatási intézményünk és kollégiumaink működtek Gyulán. Ezekre, valamint a futballvilággal meglévő szakmai kapcsolatainkra építettük rá az akadémiát, amihez a gyulai önkormányzatban is partnerre találtunk.

– Az egyházmegye szerepvállalását a közoktatásban és a gyermekvédelemben értem. De, engedelmével, hogy jön ide a foci?!
– A sport a közszolgálat egyik módja. Persze ez nemcsak elhatározás kérdése, kell hozzá valaki, aki ért hozzá. Egyházmegyénk százszázalékos tulajdonában van egy kft., amely jelenleg egy NB II-es futballcsapatot működtet. Ez a csapat az előző szezonban egy osztállyal lejjebb játszott, ám az erkölcsi támogatásunkkal egy év alatt felküzdötték magukat ide. Hogy kell ezt érteni? Azért kerestek meg minket, hogy működtessük mi a csapatot, mert másnak nem adott volna pénzt se az önkormányzat, se a szponzorok. Annak is megvan a magyarázata, hogy a támogatóknak miért veszett el a bizalma: a szegedi első osztályú futball körül – amíg hosszú évekkel ezelőtt meg nem szűnt – sok volt a visszaélés. Bennünk megbíztak. Ez tehát egy társadalmi szolgálat, amihez anyagilag nem tudunk hozzájárulni, de sok minden mással igen. Nem utolsósorban egy nagyon jó kapcsolati lehetőség ez a futballakadémiánknak, hiszen a tehetséges fiatalok előtt nyitva áll a kapu egy NB II-es csapatba.

– Az egyház befolyási köre rendkívül megnőtt az ön püspöksége alatt: a közelmúltban például húsz-egynéhány iskolát vettek át, valamint három megye gyermekvédelmi intézményrendszerét.
– Ennek egyszerű okai vannak. Az egyházmegye azért vállalta, hogy gyermekvédelmi intézményrendszert működtessen, mert volt rá kiváló szakemberünk és hittünk a szakmai módszerében. Az ÁGOTA Alapítvány motorja, Kothencz János volt állami gondozottként képezte magát és az életét arra tette fel, hogy ezeknek a gyerekeknek a sorsán javítson. Először csak egy megyéről volt szó, azután két másik csatlakozott. De nem célunk a terjeszkedés, van egy határ, aminél többet nem tudunk felvállalni.

– És mi a helyzet az iskolákkal?
– Úgy adta az élet, hogy ’90-ben Esztergomban egy plébánián káplánként tevékenykedtem. Egyszer csak jött az ötlet: egy romos épületben indítsunk iskolát. Ezzel az Esztergom-budapesti Egyházmegyében az első katolikus iskolát nyitottuk meg. Később az összes többinek a szervezési-fenntartási feladatait hozzám csoportosították, huszonegy közoktatási intézményt működtettünk. Amikor Szegedre kerültem, akkor szembesültem vele: itt is vannak egyházi iskolák, és ha az ember hatékonyan működteti ezeket, szélesebb körben lehet közszolgálatot ellátni. Ezen a téren sincs terjeszkedési törekvésünk. Ahol a szülők többsége írásban kéri, hogy legyen katolikus iskola, és a helyi önkormányzat ebben partner, ott megvizsgáljuk a lehetőségeket. Jelenleg harminc közoktatási intézményünk van – lehet, hogy jövőre is ennyi lesz, lehet, hogy kicsit több.

– Pap létére nagyon sokszor emlegeti a hatékonyságot…
– Kritikával mondhatom az egyházak felé, ha nem veszik zokon: nem egyformán vagyunk felkészültek abban, hogy olvassuk az idők jeleit. Bátrabban és tevékenyebben kell részt venni a közéletben! Itt nem elsősorban a politikára gondolok, hanem a közszolgálatiságra. Kicsit belterjesekké váltunk, amikor a diktatúra éveiben csak a sekrestyében lehetett tevékenykedni. Ez a mentalitás most is megvan. Nehezen alkalmazkodik az egyház a körülményekhez. Nem az én egyéni ambícióm az, hogy az egyháznak részt kell vennie a társadalom egész életében. Persze nem elég az elhatározás, kell hozzá egy kis szakértelem is.

– Mit szólnak az egyházon belül a törekvéseihez?
– Mit ért egyházon?

– A katolikus egyházat.
– Olyan valójában nincs, hogy magyar katolikus egyház. Minden egyházmegye önálló, nincs két egyforma. Mások az adottságok, a lehetőségek, a személyi feltételek. Vannak olyan kezdeményezések, amelyek jól beválnak az egyik helyen, kevésbé a másikon. Nem kell, hogy mindenki ugyanazt csinálja.

– És az egyházmegyén belül? Az előző püspök helyi volt, ön viszont távolról került ide, és sok mindent megváltoztat: afféle menedzser-püspökként emlegetik. Nincs az egyházmegyén belül csendes puffogás?
– Biztosan van ellenállás, néha találkozom is vele, de ez az információ hiányából következik. Ezért tartom fontosnak az egyházmegye belső kommunikációját. Beszélgessen a plébános a híveivel, a püspök a papsággal, mindenki mindenkivel. Ezért alapítottuk a folyóiratunkat, saját televíziónk működik, fejlesztjük az informatikai rendszereket. Nem szégyen, hogy menedzsernek neveznek, bár én nem tartom magamat annak. Nyilvánvaló, hogy egy püspök sok minden: a vallásos szakzsargonban lelkipásztor, közszolga, vezető, jogi képviselő, igazgató; ez mind igaz. A legfontosabb azonban a sajátos küldetés: a püspök egy hívő közösség pásztora, az evangélium hirdetője. De mivel nem a levegőben élünk, hanem ezen a földön, sok a feladat. Ezeket hatékonyan el kell látni.