Csendre ítélt szépség

Szólt a zene, a lányok vonultak a ritmusára. Fanni is. Ő a nyakán, a szívén, a gyomrában érezte a hangfalak lüktetését. És figyelte a közönség sorait, ahonnan édesanyja mutogatta az instrukciókat. Ám mikor győztesként meg kellett volna szólalnia, kiderült, hogy nem tud. És nem csupán a meghatottság miatt.

Kiről is szól ez az írás? – töprengek el, miközben idézem fel magamban a találkozásunkon hallottakat. Két nő arca jelenik meg előttem, hasonlítanak. A legnagyobb különbség Fanni és édesanyja között mégsem az a huszonöt év, ami a születésüket elválasztja, hanem, hogy az anya hall – készülék nélkül. És hibátlanul beszél – ha kell, a lánya helyett is. Fanni viszont az átlagosnál többet lát: figyeli a mimikát, a gesztusokat, amelyek sokszor felülírják a szavakat. Ő nem veszik el a hangok világában. Így alkotnak ketten egyet, immár tizennyolc éve.

S hogy ezalatt mi mindenen küzdötték át magukat? Fanni nem szívesen emlékezik vissza. Megteszi hát helyette az édesanyja.

– Hároméves volt, mikor észrevettem, hogy nem hall. Kiderült, egy genetikai rendellenesség az oka, akárcsak a bátyjánál. Mindenféle utat bejártunk: talpmasszőrök, csodavizek, kézrátét. Hiába. Hatéves koráig egy hang se jött ki a torkán. Aztán megműtötték, onnan kezdődött a fejlődése.

Hallgatom az anyát, nézem a lányát. Aki mosolyog. Jól érzi magát. Ám ez nem volt mindig így. Különösen Kaposvárott, a siketek és nagyothallók bentlakásos intézményében, ahová tizenhárom éves koráig járt. Az egy évtizedből, amit a zöld függönyös épületben töltött, semmi pozitív élménye nem maradt. Rossz viszont annál inkább: zöld színű függönynél máig nem tud elaludni.

– Magányos voltam és úgy éreztem magam, mint egy börtönben – mondja, vagyis mutatja, amit akkor se értenék, ha a jelnyelvet ismerném. Az övék ugyanis saját gyártmány. Mert az intézetben nem tanították a jelelést – mondják –, sőt az otthoni használatát sem tanácsolták. Tanuljon inkább szájról olvasni, úgy könnyebb lesz a beilleszkedés az épek közé. De nem lett. Miután hazahozták Pécsre, édesanyja mögé bújt, ha embert látott, az első nap után pedig sírva jött ki az itteni iskolából. Senki nem ért meg, félnek tőlem, csúfolnak, soha nem lesz barátom – ilyen gondolatok kavarogtak a fejében.
Végül az édesanya megelégelte a helyzetet, és a szoknyája mögül egyenesen a komlói szépségverseny színpadára terelte. S ha a régi időszakról Fanni nem szívesen beszél, annál inkább megteszi arról, ami ekkor indult. A megrendült rajongók – élükön ismert emberekkel – gyűjtést szerveztek, így hozzájuthatott egy sokkal modernebb hallókészülékhez. Végre nem kell egy táskányi szerkezetet magával hurcolnia.

A feje se fáj már annyit azóta – legfeljebb fő, méghozzá azon, hogyan segíthetne a sorstársakon. Hiszen ő már a helyén van: sikeres modell lett, Pécs hivatalos arca, cégek reklámoztatják vele magukat, és ő a budapesti Új Színház Csend című előadásának a főszereplője. Ha kell, jelnyelven énekel, ahogy Rúzsa Magdival tette Pakson. Vagy kiáll a veszprémi sportaréna közepére és nézi, ahogy néma csendben, felemelt kezét a feje mellett rázva ötezer ép ember a siketek jelnyelvén tapsol neki. És közben reméli, édesanyjával együtt, hogy minél többen meghallják ezt a néma tapsot.

– Nekünk már mindegy. Nem akartam főállású anya lenni, mégis erről szólt az életem. A fiam már huszonnégy éves, de otthon ül és a százötvenes IQ-jával a számítógép billentyűzetét nyomogatja. Őt is megműtötték, de már későn, az agya nem tudott átállni a halló életre. Azt mondják, a siketsége miatt munkavégzésre alkalmatlan. Magyarországon nincs jelnyelven történő oktatás, ha valaki siketként születik, nem tud jelnyelven leérettségizni se. Pedig a tanulás lenne a legnagyobb esélyük. Az egyetlen lehetőség, hogy ne kelljen bezárkózniuk a saját fejükbe. Szeretnénk, ha a fiatalabb sorstársaknak már könnyebb lenne.

Fanni bólogat, majd hevesen gesztikulálni kezd. Nála a műtét időben megtörtént, így készülék segítségével hall és egész jól beszél. Neki az is fontos, hogy ne féljenek az emberek. Ne ijedjenek meg a furcsán artikulált hangoktól, ha¬nem merjenek kapcsolatba lépni a siketekkel.

Milyen tapasztalatok mondatják ezt vele? – kérdezem újra és újra, de a választ megtartja magának. Csak mosolyog tovább, hiszen számára megnyílt a világ. Ráadásul pedig már a fiúk sem csúfolják.