Élni...boldogan

„A fotó jó fél éve egy parkban készült, minden virágzott, a nap szinte simogatott – meséli a veszprémi panelház hetedik emeleti lakásában Pinviczki Nikoletta. – Zoli többször lopva átkarolt, olyan boldog voltam, arra gondoltam, itt örökre megállhatna az idő. Ha egyedül vagyok vagy rossz a kedvem, rosszullét kerülget, előveszem a fotót, azt nézegetem. Megnyugtat, erőt ad. Ha becsukom a szemem, ott vagyunk újra, és a fulladás szűnik.”

Azért is emlékezetes a fotó, mert akkor tudta meg: felkerülhet a listára, új szívet, tüdőt kaphat. Erre várt évek óta.
Niki apró, törékeny, de formás 22 éves lány. Súlya 40 és 45 kiló között mocorog. Híznod kellene, mondják neki, ő igyekszik is, de étvágya nincs. Ha lenne is, a véralvadás elleni szer miatt, amit naponta magába szurkál, sok mindentől eltiltották. Ha a tiltásokat szó szerint betartaná, el is fogyhatna, mint egy égve felejtett gyertya.

Porcelánszerű bőre van, annyira fehér, annyira áttetsző, a pulzusméréshez elég a nyakánál lüktető erecskét figyelni, nem is kell a csuklóját megfogni. Az ám, a keze! Olyan apró, annyira törékenynek tetszik, bemutatkozásnál félve fogjuk meg, nehogy baja essék.

És szólni kell még Niki vöröses hajáról, valószínűtlenül kék szeméről, ami pedig beszéljen bármiről, vidám, hamiskásan csillogó. Pedig ritka vendég volt a vidámság nála.

Kislányként mindig orvososat játszott, doktor vagy ápolónő szeretett volna lenni, másokon akart segíteni, mert nincs annál szebb az életben. Pályaválasztásnál nem kellett sokáig gondolkodnia, hová menjen. Egészségügyi szakiskolába, hova máshová, vágta rá.

Hanem a kötelező egészségügyi vizsgálaton egy foltot fedeztek fel a tüdején. Azt hitték, a gép haszontalankodott, a felvételt megismételték. Újabb foltok tűntek elő, kíváncsi doktorok futottak össze, homlokot ráncoltak, fejet csóváltak, itt bizony nagy a baj. Akkor még csak foltokról, meszesedésekről szóltak, latinul, tudományosan, hosszan, amiből Niki akkor még laikusként keveset értett. Legfeljebb annyit, orvos, ápolónő sosem lesz.

Betegségeiről ma már mindent tud. Öt évig járt kezelésekre, orvostól orvosig. Bárhová ment, várta a hírt, megvan a gyógyír – ehelyett újabb és még rosszabb hírek fogadták, új nyavalyákkal riogatták. Kamaszként eleinte zavarta, hogyne zavarta volna, hogy őt sosem csak egy orvos vizsgálta, mindig sokan állták körül, a vizitekre még újabb orvosok érkeztek. Mint valami különlegességet, csodalényt nézték őt.

Ma sem örül ennek, de megszokta már, és ha felkérik, akár percekig beszél róla, hogy születése óta a vér és vérképző szervek, a tüdőerek, a légzőrendszer, a csont, az izom és a kötőszövet károsodását okozó Eisenmenger-szindrómában szenved. Szederjes szájjal azt is elmagyarázza, nehéz légzéséért, fulladásáért a pulmonális hipertónia, a szívsövény hiányában összeszűkülő erek a felelősek. Gyakori rosszullétei oka az, hogy ereiben a nyomás háromszorosa a normálisnak, és ez csak nő. Mutatja, különféle drága gyógyszereket szed, amit az OEP támogat; kell is, mert akad olyan köztük, ami havonta egymillió forintba kerül. Ezek ideig-óráig hatnak, segítenek, de ha élni akar – márpedig ő nagyon akar, ha már rátalált a szerelem, a boldogság is –, rajta már csak a szív- és tüdőátültetés segít. Minderről nyugodtan, higgadtan szól.
Hogy telt ez az öt év? Sok bánattal, ritka örömmel. Korábban még tanult, a testnevelésórákon a többiekkel futott. Eleinte az élen, majd mind többször a cél előtt megállva. Később már nem is futott, csak sétált. Már lehajolni se mert, mert fulladt. És fulladt, ha állt, ült, feküdt. Később többet volt kórházban, mint otthon, abbahagyta az iskolát, munkát kapott a Kinder-gyárban, de a harmadik nap már csak a kapuig jutott, a mentők vitték kórházba. Tizennyolc évesen leszázalékolták, most havonta 53 ezer forintot kap. Beosztással él, kisétkű, szórakozni nem jár, ruhára ritkán költ.

De mióta Zolival él, mintha javulna az állapota. Egy hónapja hat perc alatt 320 métert tett meg, s közben talán csak ötször kellett megállnia, szusszannia.

„Hogy kicsoda Zoli? Nem mondtam még?"
Niki éppen neki volt keseredve. Pedig nem nyavalygós, nyafogós fajta, magát hiába nem emészti, de nehéz volt elfogadnia, hogy tőle családot, gyereket és mindent, amit csak egy nő megkaphat az életben, megtagad a sors. Bulizni sosem járt, betegsége okán az ismerős fiúk is féltek tőle, ha tehették, kerülték. Az nem lehet, gondolta, hogy úgy haljon meg, senkivel nem járt, sosem volt szerelmes, és „úgy” se szerették. Zolira az interneten, egy társkereső oldalon talált rá. Vagy ő rá? Erre, ha szóba jön, másképpen emlékeznek.

„Ez ma már nem is fontos, csak az, hogy ő van nekem, és én vagyok neki, s azt reméljük, hogy ez így is marad” – mondja Niki. És érkezésünk óta először zavarba jön.

Kár, hogy nincs most itt Zoli, Soós Zoltán, tőle is hallhatnánk, hogy egy autószalonban dolgozik, ahol kevesen vannak, és sok a munka. Megsúghatná, hogy Niki külseje, bája, kisugárzása mellett az őszintesége fogta meg, az, ahogyan soha semmit nem titkolt el, még a rá váró műtétekről se hallgatott.

Szerelem volt az első látásra, már az első látogatáson érezték, ha van ilyen egyáltalán, őket a sors egymásnak rendelte. Jövő hétvégén is jövök, ígérte akkor a fiú, és bár tilos, Niki egész héten izgult, jön-e, vagy az első látogatás egyben az utolsó lesz?! Izgult a következő, majd a rákövetkező héten is, pedig a fiú jött mindig, pontosan, ahogyan ígérte.

„Igazán összeköltözhetnénk” – mondta egy látogatásnál Niki, egykedvűen, mellékesen, mintha arról szólna, vörös az ég alja, holnap szél is lehet. De mindeközben szétfeszítette a vágy, a fiú azt mondja, azt válaszolja, amit úgy vár: jó, belőlem szóltál, én is ezt szeretném.

Kár, hogy nincs itt a Zoli, hogy személyesen árulja el, akkor Niki édesanyja megkérte őt, vigyázzon a kislányára. Ő nem felelte, hogy persze, vigyázok rá, mert néha minden szó, válasz felesleges, és egy anya megérzi, kire bízhatja a gyermekét. Ezt mondhatná most Zoli, de szabadnapja nincs, kevesen vannak, elkéredzkedni nem mer – azt arra tartogatja, ha Nikit hirtelen orvoshoz kellene vinnie, mert ez is gyakorta előfordul.

Pár hónapja élnek így boldogan, négyesben az apró lakásban, a hetediken: Niki, Zoli és Zoli apja (ő a kisszobában), meg egy kutya.

„Hétkor kelek, reggelit készítek – sorolja Niki a napirendjét. – Zoli nyolcra jár dolgozni, mielőtt indulna, a lelkemre köti, hogy szóljak, ha bármi baj van. Fél itt hagyni, izgul, látom a szemén, szinte retteg. A kisbolt a kaputól húsz lépés, ha tehetem, lemegyek. Lifttel, persze, lépcsőzni nem tudok. A lift? Miért kérdi? Persze, hogy jó! Miért romlana el? Nem szabad aggodalomban élni. Utána főzök valamit, mosok, takarítok, délután tévézek, pihenek, várom Zolit. Öt körül jön, ha sok a vevő vagy vidékre kell mennie, akkor hív, hogy késik. Megkérdi, milyen napom volt? Jó, füllentem, mert ezt várja, ettől megnyugszik. Este megágyaz, mert azt nem tudok. Ellenőrzi, működik-e az oxigénpalack az ágy mellett, ezeket sosem mulasztaná. Így élünk nyugodtan, boldogan.”

Kár, hogy nincs itt Zoli, mert elmondhatná, azért árnyaltabb a kép. Volt, hogy hazaérve Nikit ájultan az ágy mellett találta. A lány szívét masszírozta, lélegeztette, újraélesztette, mielőtt a mentőt hívta volna…

Nikit nemrég felvették a nemzetközi donorlistára is. Úgy volt, előbb Bécsben lesz a tüdőtranszplantáció, majd hazaszállítják, és a szívét Budán műtik. De az orvosai, Walter Klepetko és Lang György úgy döntöttek, ez túl kockázatos lenne, ezért ha lesz megfelelő donor, a szív- és tüdőátültetést egy időben, Bécsben végzik. Niki becsomagolt, értesítésre vár, s reménykedik.

„Azt kérdi, félek-e? Mitől félnék? Jó kezekben leszek. Izgalom azért van bennem, szeretnék minél előbb túllenni rajta. Igazából az aggaszt, nem tudom, mi vár a műtét után rám. A fertőzés veszélye miatt legalább egy évig steril lakás, fürdőszoba kellene. Kórházban sajnos nem maradhatok. Saját lakás nincs, bérelni kéne, de kiszámoltuk, csak az átalakítás milliókba kerülne. Miből telne rá?! Apu szűkösen él, anyu egyedül neveli a testvéreimet. Mi spórolunk, de ennyi pénz húsz év alatt se gyűlne össze. Voltunk Abonyban, itt Veszprémben is, a polgármesterek sajnáltak, de segíteni nem tudtak. Koldulni nem akarok, de levelet írtam a miniszterelnöknek, hátha. Még nem válaszolt. Optimista vagyok, az emberek olyan jók. Jótékonysági koncertet rendeztek, volt osztálytársaim is adakoztak. Eddig százkétezer forint gyűlt össze. Jó, ez még kevés, de a nagyi is megígérte, hogy próbál segíteni. Hetven múlt, de tudom, ő mindent megtenne értem.”

„Remélem, ha két-három év múlva újra találkozunk, már teljes életet fogok élni – ezekkel a szavakkal kísér ki. – Zolival a műtét után összeházasodunk, s bár kockázatos, de egy gyereket szülök, vagy ha mégsem lehet, egy babát örökbe fogadunk, úgy teljes a család. És persze, ha otthon is, de dolgozni fogok, és biztosan nagyon boldogok leszünk. Úgy, mint a képeken.”